St. Vincent első /angol/ grófjának életét másolom ide:
Sir John Jervis
1735-1823
Az ősi, bár elszegényedett nemesi családból származó John Jervis 1735 január 09-én született a Staffordshire megyei Meafordban, Swynfen Jervis ügyvéd második fiaként. Az elemi iskolát a közeli Burton-on-Trentben végezte, majd 1747-től Samuel Swinden tiszteletes greenwichi magániskolájában folytatta tanulmányait, köszönhetően annak, hogy apját időközben kinevezték a greenwichi kórház könyvvizsgálójának. A fiú a tengerészethez sok szállal kötődő Greenwichben került először érintkezésbe a Royal Navyvel, és ragadta magával a tenger varázsa. Elhatározását, mely szerint a tengeren kívánja folytatni pályafutását, otthon korántsem fogadta kitörő lelkesedés. Apja ugyan végül engedett fia kívánságának, és hozzájárult ahhoz, hogy az jelentkezzen a haditengerészetnél, ám ezután évekig megvont tőle minden anyagi támogatást.
John Jervis hajósinas 1749 január negyedikén szállt először tengere a Lord Colvill parancsnoksága alatt álló 50 ágyús Gloucester fedélzetén, és a következő öt évet a Karib-tenger térségében töltötte. 1752 júniusában, már kadétként, az 50 ágyús Severn-en szolgált, majd 1754 júniusában a 24 ágyús Sphinx fregatt fedélzetén tért vissza Angliába. A Karib-tengeri szolgálat öt keserves éve, melyet Jervis anyagi támogatás nélkül, nagy nélkülözések közepette töltött el, kemény iskola volt, s nyilván ez az öt év alapozta meg Jervis későbbi híres-hírhedt szigorát, kérlelhetetlenségét, és önuralmát, melyet aztán beosztottjaitól is megkövetelt.
Miután sikeresen letette a tiszti vizsgát, Jervis 1755 január 22-én megkapta alhadnagyi kinevezését. Márciusban Boscawen flottájával, a 74 ágyús Culloden fedélzetén hajózott az észak-amerikai vizekre. Ekkor hívta fel magára Charles Saunders ellentengernagy figyelmét, akinek rövidesen egyik kedvenc tisztje lett. Saunders személyében Jervis megtalálta magának az érvényesüléshez akkoriban (is) nélkülözhetetlen befolyásos pártfogót, aki a következő időkben nemcsak a tehetséges fiatal tiszt pályafutását egyengette, hanem anyagi segítséget is nyújtott neki, amire Jervisnek igencsak nagy szüksége volt. 1757 januárjában Jervis megkapta első parancsnoki beosztását a 24 ágyús Experiment fregatton, és a francia korzárok elleni harcokban rövidesen bizonyíthatta is képességeit. Még ebben az évben visszatért pártfogója, Saunders ellentengernagy zászlóshajójának, a Cullodennek a fedélzetére, melynek az elsőtisztje lett. 1758 májusában a franciáktól zsákmányolt 80 ágyús Foudroyant parancsnoka lett, megbízása azonban csak arra terjedt ki, hogy a hajót angol kikötőbe juttassa. A következő év januárjától ismét Saunders zászlóshajójának elsőtisztjeként működött, majd májustól a 16 ágyús Porcupine szlúp parancsnokaként Kanadába induló csapatszállító konvojokat kísért. 1761 októberétől a 44 ágyús Gosport fregatt, majd 1769-től a 32 ágyús Alarm parancsnoka. Utóbbi hajóval 1772-ig a Földközi-tengeren szolgált. Az ezután következő éveket Jervis a szárazföldön tölti, a szolgálaton kívüli tisztek fél fizetésén, miután a békeidőkben szokásos leépítések miatt nem találnak neki aktív beosztást a Royal Navyben. Fölös szabadidejét utazgatásokkal tölti. Sok időt tölt el Franciaországban, de ellátogat többek között a skandináv államokba, Oroszországba, és Hollandiába is.
A szolgálaton kívüli tisztek nagy örömére azonban ezúttal sem kell sokáig várni a következő háborúra. Az amerikai függetlenségi háború kitörésekor Jervis ismét szolgálatba állhat, és kinevezik egy sorhajó kapitányává. Méghozzá ugyanannak a franciáktól zsákmányolt hajónak, a 80 ágyús Foudroyantnak a parancsnoki tisztét kapja meg, melyet 1758-ban éppen ő szállított Angliába. Hajójával kezdetben a Csatorna-flotta kötelékében teljesített szolgálatot, és 1778 június 22-én részt vett az ushanti csatában is. 1780-ban egy Rodney parancsnoksága alatt álló flottával hajózik, mely utánpótlást szállít az ostromlott Gibraltárba. A következő évben ugyanezt az utat teszi meg ismét, ezúttal egy Darby altengernagy parancsnoksága alatt álló flottával.
A nagy alkalom, mely végre lehetőséget nyújt Jervisnek arra, hogy felhívja magára a figyelmet és kitörjön az ismeretlenségből, 1782 április 21-én érkezik el. Ezen a napon Jervis hajója a Biscayai-öbölben találkozott a De Sillans kapitány vezette 74 ágyús francia Pegase sorhajóval. Jervis 12 órás üldözés után utolérte, majd egy órás közelharcban megadásra kényszerítette a francia hajót. A gyengébb ellenfél felett aratott könnyű győzelem más körülmények között valószínűleg nem váltott volna ki nagy visszhangot, ám 1782 tavaszán a britek szénája korántsem állt valami jól a tengereken, és minden kis győzelemnek nagy propagandaértéke volt. Jervis az újságok címlapjára került, és a Bath rend lovagja lett.
Ez év októberében Howe flottájában vett részt a Luis de Cordoba vezette spanyol flotta ellen a Spartel foknál vívott 18 órás, eldöntetlen ütközetben. 1783-ban a Foudroyant-al, melyet röviddel a háború vége után leselejteztek, visszatért Angliába. Jervis ismét szolgálaton kívül kerül, és ezután a politikai karrierrel próbálkozik. Kihasználva a Pegase feletti győzelemből származó dicsőséget és hírnevet, sikerül is képviselőként bejutnia a Parlamentbe, ahol a következő tíz évben a whigek táborát erősíti, bár többnyire csak tengerészeti kérdésekben fejtett ki aktív tevékenységet. Szolgálatból való kilépése után, még 1783-ban, megnősült, egyik unokahúgát, Martha Parkert vette el. Gyermekük nem született.
1787 szeptember 24-én ellentengernaggyá léptették elő.
A Franciaország elleni háború kitörésekor, 1793 február elsején lép újra szolgálatba, és még ezen a napon megkapja altengernagyi kinevezését. Először a Barbadoson állomásozó flotta parancsnokává nevezik ki, s hajóival részt vesz a francia kézen levő Martinique és Guadeloupe szigetek megszállásában. 1795 februárjában betegsége miatt visszatér Angliába, ahol július elsején megkapja a tengernagyi (full admiral) rangot. November elsején kinevezik a Földközi-tengeri flotta parancsnokává. Flottájával blokád alá veszi az ellenséges partokat, és a touloni kikötőbe szorítja be a francia flottát, ám a következő évben a szárazföldön bekövetkező események miatt a brit flotta végül meghátrálásra kényszerül. Miután Napóleon behódolásra kényszeríti az olasz államokat, és Spanyolország szövetségre lép Franciaországgal, az angolok elvesztik a térségben összes szárazföldi bázisukat, s az utánpótlás lehetőségétől megfosztva kénytelenek kiüríteni még elbai és korzikai támaszpontjaikat is. A flotta először Gibraltárba, majd a portugál kikötőkbe vonul vissza. Jervis csak a St. Vincent foki és az aboukiri győzelmek után szerzi vissza pozícióit a térségben. A St. Vincent foki győzelem után Jervis nemcsak a Parlament köszönőlevelét és London díszpolgárságát kapta meg, hanem nagy összegű évjáradékot ítéltek oda neki, a király pedig a főnemesek közé emelte, kinevezve St. Vincent Earljének. (kb. grófi rang) A csata után Jervis a győzelemben kiemelkedő szerepet játszó Nelson egyik legfőbb pártfogója lett, valahogy úgy, mint ahogy annak idején Saunders támogatta az ő pályafutását. A győzelem után Jervis blokád alá vette a spanyol kikötőket, viszont a Tenerife elfoglalására indított expedíciója, melyet Nelson vezetett, kudarcot vallott.
Jervis egészségi állapota időközben annyira megromlott, hogy a flotta tényleges vezetését még 1798-ban kénytelen volt átadni Lord Keithnek, majd 1799 júniusában végképp leköszönt tisztségéről, és visszatért Angliába. Miután valamelyest felépült, átvette a Brestet blokád alatt tartó Csatorna-flotta parancsnokságát, mely tisztséget 1800 szeptemberéig töltötte be.
1801 februárjában Jervis az Admiralitás Első Lordja lett, és ezt a tisztségét egészen 1804 márciusáig ellátta. Ezután visszakerült a Csatorna-flotta élére, bár gyenge egészségi állapota miatt többnyire már csak a parton tartózkodott, tehát parancsnoki beosztása inkább csak névleges volt. St. Vincent Earljeként 1810-ig a Parlament felső házának tagjaként tevékenykedett, s meglehetősen népszerűtlen álláspontot képviselve, szorgalmazta a Franciaországgal való békekötést. 1810 után visszavonult az aktív politizálástól is.
Felesége 1816 februárjában bekövetkezett halála nagyon megviselte az idős admirálist, ám hamarosan sikerült újra talpra állnia, s a következő években ismét egy hosszabb utat tett Franciaországban. 1821 június 19-én, utolsó nyilvános szerepléseként, még részt vett IV. György koronázásán.
Élete utolsó éveit Jervis teljes visszavonultságban töltötte. 1823 március 14-én hunyt el az Essex megyei Rochettsben levő vidéki házában.
Beosztottai között Jervis nagyon népszerűtlen parancsnok volt, s megítélése a mai napig legalábbis ellentmondásos. Egyike volt a Royal Navy hírhedt embernyúzóinak, s már-már a szadizmus határát súroló könyörtelen szigora még azokban a zord időkben is sokakban keltett visszatetszést. Ugyanakkor viszont kiváló szervező, jó katona és tapasztalt tengerész volt. Hajóin már napfelkelte előtt fel kellett súrolni a fedélzeteket, hogy napközben semmilyen váratlan esemény ne érhesse készületlenül a legénységet. Jervis mindennap gyakorlatoztatta a hajókat, s nagy gondot fordított a higéniára, és a legénység megfelelő ellátására. Feltehetően saját fiatalkori emlékei miatt anyagilag is támogatta a tehetséges, ám szegény tiszteket. Ismert volt fanyar humoráról is.
Ugyanakkor viszont Jervis hajóin úgyszólván a mindennapi rutin részét képezték a korbácsolások és az akasztások, s a rossznyelvűek (?) szerint Jervis láthatólag élvezetét lelte ezek végignézésében. Hogy megelőzze a zendüléseket, a tiszteket állandóan váltogatta a különböző hajók között, hogy azok ne alakíthassanak ki a legénységgel szoros kapcsolatot. Ugyanezért igyekezett a tengerészgyalogosokat és a matrózokat is, amennyire lehetett, elkülöníteni egymástól. Hajóin megtiltotta az ír nyelv használatát. Az 1797-es zendüléseket olyan brutalitással torolta meg, hogy az még a saját tisztjeiben is komoly visszatetszést keltett, s többen kiléptek a szolgálatból, kijelentve, nem hajlandók tovább Jervis alatt szolgálni. Thompson altengernagyot azért bocsátotta el a szolgálatból, mert az tiltakozott amiatt, hogy a tengernagy néhány elítéltet vasárnap akasztatott fel. A Marlborough kapitányát pedig a hajójára szegezett ágyúkkal kényszerítette, hogy végrehajtson néhány, a kapitány által kifogásolt halálos ítéletet. Mikor 1800-ban Jervist kinevezték a Csatorna-flotta parancsnokává, a hír hallatán kisebbfajta pánik tört ki a flotta hajóin. Nemcsak a dezertáló matrózok száma ugrott meg hirtelen, hanem a szolgálatból kilépő, illetve beteget jelentő tiszteké is. Kollégái között sem örvendett maradéktalan népszerűségnek. Egyik összezördülésük után például Sir John Orde ellentengernagy párbajra hívta ki Jervist.
Az utókor Jervis javára szokta írni, hogy brutális eszközökkel bár, de mégiscsak sikerült a demoralizálódott Földközi-tengeri flottát újra hatékony és fegyelmezett szervezetté tennie. Igen, csakhogy ez másoknak, mint például Nelsonnak, sokkal kevésbé brutális módszerekkel is sikerült. A tengernagy kíméletlensége mögött az általános vélekedés szerint szolgálatának a Karib-tengeren eltöltött első öt éve húzódik meg, melyről a korabeli életrajzírók valahogy úgy fogalmaztak, hogy kemény iskola volt, amely megedzette Jervis jellemét. Ma ezt nyilván úgy fogalmaznák meg, hogy a fél lábbal még a gyerekkorban levő fiatal Jervis személyiségében alighanem súlyos torzulásokat okoztak a tapasztalt brutalitások, az átélt nélkülözések, és miután családja kvázi kitagadta, a magány.
