Méhész leszek????

Hétfő... vissza a munkához.
Délelőtt ismét édesburgonyát kellett veteményeznem dugványokról, s legnagyobb meglepetésemre két latin fiatalt adott mellém Elvis, hogy tanítsam be őket... Hát igen, már profi farmer vagyok - egyszer már csináltam ilyet :-) Ezek a helyes latinok... Kedvesek, aranyosak, dolgozgatnak ők - csak éppen fordítva ültették be  a hajtásokat a földbe. Szerencsére ők csak másfél órát vannak kint a földeken, ennyi elég is ahhoz, hogy bekoszolják a kezüket, meg a ruhájukat, és 3-szor, 4-szer elmenjenek vizet inni... Mikor egyedül maradtam kijavítottam a munkájukat - mégse a lovak pihenőhelye felé nőjön a vetemény, nem igaz?

Royal, a rasszista kutya, aki leginkább a fehér bőrű nőkben bízik és támad a fekete férfiakra... Nagy haverok vagyunk, egyik nap már bejött a szobámba is és lefeküdt az ágyam elé :-)

Délután kivezényeltek a gyümölcsös-kertbe veteményezni, hát nem beosztották mellém a legújabb latin fiút dolgozni? Na, mikor megláttam, eléggé elszomorodtam miatta. Hát azért udvariasan elcseverésztünk, s kiderült róla, hogy saját farmja volt Kolumbiában, amit most eladott és eljött ide hozzánk, hogy önkéntes legyen Afrikában... Nocsak... Erre már jól megnéztem magamnak. Szóval, ő az egyik legszebb srác itt, pedig van itt néhány szépfiú, igazán. Ezek a latin lányok, fiúk tökéletes példányai  az emberi fajnak... Na már, most éppen a két legszebb lány ül velem szemben az étkezőben és mindkettőnek fent van a lába az asztalon... Hümm...
Szóval, az új fiút nem kíméltem, és rögtön megmondtam neki, hogy nem szeretek latinokkal dolgozni, mert állandóan lógnak. Erre a srác nevetett egy nagyot és belehúztunk: teljes összhangban,nagyon jó munkát végeztünk - igaz, szakadt róla a verejték :-) Rólam kevésbé, mert hagytam, hogy ő talicskázzon, mégiscsak ő a 30 éves férfi és még farmer is volt, nehogy már én talicskázzak, nem igaz????
Ma végre nem egyedül voltam a parton, lejöttek még négyen - így hát a szakadó esőben úszkáltunk a Karib-tengerben... Az amcsi turista /az egyik/ ma megmászta a hegyet, felment a vulkánhoz - azóta nem mozog, nem eszik :-)))
De a nap meglepetését ma Jasper okozta nekem, a reggelinél: elmondta, hogy méhészetet akarnak csinálni, hogy legyen mézünk és rám gondolt. Én nem szeretem a bogarakat Jasper, csináld inkább te - válaszoltam, amin jót nevetett, mert ő itt valami főnök-féle, talán éppen a farm gazdálkodását irányítja. De azért megkért, hogy gondolkodjak el róla. Ez egy olyan tudomány, amit az USA-ban egy nagyon komoly iskolában tanítanak. Nos Jasper, Magyarországon meg minden vidéki ember, akinek ehhez kedve van, csinálja a kiskertjében, egymásnak adják át a tudást, oszt ennyi.. Csodálkozott azon, hogy nálunk milyen sok méztermelés van és mennyi értékesítünk külföldre is. Az ő hazájában, Dániában ez nem jellemző - gondolom, főleg az éghajlat miatt. Szóval nem mondtam nemet sem a méhészkedésre, de nem lelkesedem az ötletért :-( Persze, mondhatok nemet, de egyenlőre megkért Jasper, hogy tanulmányozzam a méhészkedés mikéntjét a neten. Hát jó....Én meg azt javasoltam neki, hogy kenjen mézet, de még inkább méhpempőt az arcára, mert akkor szebb lesz.. Ezen hangosan kacagott, mert egyébként egy kifejezetten jóképű, 40-es, szőke, kék szemű skandináv...

T

 Dobtanítás: Elvis Afrikából, Ivy Dél-Amerikából, Tjasa Európából /Szlovénia/, Keiko Japánból érkezett

Keiko, a japán lány, ez egyik legnépszerűbb a táborban. Hihetetlenül kedves, nagyon jól dolgozik és tanul: öt hónappal ezelőtt, mikor idejött, nem tudott angolul, bár az iskolában tanulta, nem tudott portugálul, itt kezdte el tanulni... Minden este, még tíz órakor kint ül a hallban és tanul: laptoppal, fordítógéppel, füzettel, könyvvel, jegyzettel. Angolul már folyékonyan, portugálul akadozva, de beszél. Japánban heti hat napot dolgozott, hosszú munkaidőben- ez ott így természetes. Vasárnap vásárolnak, főznek, mosnak - nincs könnyű életük...

Kriszina, aki Lettországból érkezett  - a lovakkal.
Mi, az európaikat nagyon könnyen megérjük egymást. A litván  és szlovén lánnyal is elég egy összenézés, tudjuk, miről van szó... Tudunk egymást népéről, a történelmünkről, a Szovjetunióról s arról, mi volt a hazánkban, én elég jól ismerem a volt Jugoszlávia történetét, szóval, jó szomszédként vagyunk meg egymással.

Színházban, Kingstownban

Az a jó itt,hogy mindig ér valami kellemes meglepetés :-)
Szombaton a disznóganajozás után még segítenem kellett Elvisnek megjavítani a disznóól egyes elemeit, de aztán kegyesen elbocsájtott, hogy tanuljak angolt :-) Nos, erre volt a legkevesebb időm a héten, mert délutánonként is a kert dolgoztam. Már gyümölcsfákat is permetezek, mert valami lény megtámadta őket.
Szombaton korán ebédeltünk, s előtte mindenki tollászkodott, szépészkedtünk, ami esetemben annyiban merült ki, hogy egy kis parfümöt kunyeráltam Krisztinától és lecseréltem a strand-papucsom szandálra... ugyanis délután színházi előadásra mentünk néhányan, egy kis taxival a fővárosba, Kinstownba. A Peace Memory Hallban lépett fel a New York-i garafunákból és a helyi garafuna énekesekből, táncosokból, dobosokból összeállt csapat, akik hihetetlenül jó produkciót adtak el, nagyon sok gyerekszereplővel. A beszédekből az is kiderült, hogy újra akarják éleszteni a garafuna /fekete-afrikai és sárga és fekete karibok keveredéséből

született/ kultúrát, újra akarják használni az angol mellett is az ősi nyelvüket.

Sok beszédet és éneket hallhattunk garafuna nyelven, amely igazi unikum volt, hiszen az itt élük is most láthattak-hallhattak itt először ilyen produkciót. Profi és megindító előadás volt, valószínűleg hagyomány lesz belőle.
Nagyon sok gyerek-szereplő lépett fel a sziget szinte minden településéről,köztük nagyon sok tehetséget fedeztünk fel.  Ha tovább viszik ezt a hagyományt, ezt a műsort, velük még biztos fogunk találkozni a színpadon.Erről jut eszembe, hogy megtudtam, nagyon sok elvándorolt helyi, azaz vincentián /St. Vincent szigeti/ él Kanadában és az USA-ban és szoros kapcsolatot tartanak az itthon maradottakkal. Nagyon sok család él abból, hogy havonta küldik a támogatást nekik - s e melett még a kábítószer-forgalmazás számít jó bevételnek, hiszen munka nem nagyon van, a helyi élelmiszer-termelés pedig az import miatt van visszaszorulóban, holott e földművelés nagyon sok embernek adhatna megélhetést. A program után elmentünk egy kicsit sétálni a városban - most láttam először este Kingstown-t. Sokan vannak az utcai bárok előtt, iszogatnak, beszélgetnek. A hajléktalanok minden nélkül lefekszenek a meleg kőre, és úgy alszanak...
 Megnéztünk néhány bárt, éttermet, volt ahol ettünk-ittunk is. Nagyon jó /és drága/ fagylaltozóban voltunk, egy multi üzemelteti. E mellett van egy KFC üzlet és nyitott egy sandwich-bár is, ezeket is multi cégek üzemeltetik - én nem örülök nekik, hogy ide is elért a kezük... A Coca-cola és a Guiness sör már az itteni mindennapok részét képezik :-((

A program során hallhattuk a St.Vincenten élő emberek történetét, hallhattuk azt, hogy boldogan éltek itt a szigeteken, amíg meg nem jelentek a spanyolok, majd a franciák és az angolok, akik leigázták, szolgasorba kényszerítették a népet, vagy megölték őket - aki pedig ellenállt, az deportálták. Igen, jó hallani az itteniektől, ők hogyan látják a fehér ember hódítását. Én szégyelltem magam a gyarmatosítók helyett...
A műsor végén két tánchoz is felhívták a színpadra a nézőket. Itt a képen egy ír fiú látszik, aki ma érkezett a szigetre, politológiát tanul otthon és a sziget politikai viszonyait tanulmányozza egy hétig. Hamar összebarátkoztunk vele s jó kis beszélgetés kerekedett ki belőle. Ő az interneten talált ránk,a Ricmond Vale Academy hallgatóira és természetesen azonnal minden segítséget, infót megosztottunk vele- sőt este még haza is vittük a szállására, amely messze volt a város központjától.

 A KFC épület Kingstownban - nagyon sajnálom, hogy már ők is betették ide a lábukat :-(((

 Gurifuna gyerekek a színpadon

A taxira várva: Kinstown by night

Szombat este Sató-ban /Chateaubelair/ kenyér-gyümölcs ünnep volt, hatalmas buli, tánc, iszogatás, élő zene. Egy rövid időre megálltunk útban hazafelé. A táborlakók egy része itt bulizott, de az Afrika-team szombat reggel két napos kirándulásra ment Owia Beachre, szóval, nem sokat voltunk. Satóban s sötétben csak a Karib-tenger partján álló nagy szórakozó-helyet láttam, amely hihetetlenül romantikus: a terasz alját a tenger ostromolja, körülötte ici-pici /néha egy személyes/ régi faházak, mindenütt, a vízben, a parton, a házak között csónakok... Egyszer még nap közben is visszatérek ide, annál is inkább, mert elhatároztam, hogy a lehető legtöbb régi kis faházat lefotózom, ugyanis ezek nagyon hamar el fognak tűnni, s jelenleg semmilyen anyagi és eszmei értékkel nem rendelkeznek, tehát omlanak, romlanak.
Vasárnap Hynbien és én készítettük a bruch-ot, ezért mi korán keltünk -  s rajtunk kívül még Krisztina is, aki a disznókat etette. Ez utóbbi a napokban nagy vitát váltott ki Krisztina csapatában,az Equador-teamban, mert ő azt kérte, hogy vega létére ne kelljen az állatokkal foglalkoznia, hiszen egy hónap alatt már két malac halálának kellett, hogy tanúja legyen. A csapata azonban erre a kérésre teljesen kiborult, és közölték, hogy ha ő nem takarítja az ólat és eteti a malacokat, akkor ők sem hajlandók ezt csinálni, hiszen ez a legrosszabb itt a táborban /Hetente hatszor csinálom..../ Végül Krisztina belátta, hogy a csapattal nem mehet szembe, és visszakozott.
Kora délután elkezdtünk néhány lánnyal mozizni az egyik szobában, de mivel mindenki elaludt a fáradtságtól, ennek hamar vége szakadt.
Most pedig, irány a tengerpart! :-))))

Mi változott egy hónap alatt?

Hihetetlennek tűnik, de egy hónap alatt, amióta itt vagyok St. Vincenten, úgy érzem, nagyon sok változás történt.
Talán a legfontosabb,hogy átálltam vegának, melyet már egy ideje tervezek, de otthon nem tudtam megvalósítani, leginkább a családom ellenállása miatt. Ideérkezésem előtt, az utolsó New York-i esténken Péterrel közösen elmentünk a város egyik legjobb steak - éttermébe. Mikor leültem, már tudtam, hogy ez tévedés lesz részemről. Minden kifogástalan volt: a hely, a pincérek, a bor, a szerviz és a vacsora is - de mikor megláttam a tányéromon a hatalma marha-szeletet, akkor éreztem, hogy eljött a fordulat. Nagyon nehezen legyűrtem egy pár falatot, mely kifogástalan volt - eddig a marhahús volt a kedvenc ételem - de a nagyobb részt elcsomagoltattuk és Péter hazavitte. Itt, St. Vincenten egyszer-kétszer ettem egy-két falat húst az elején, de több, mint három hete már egy falatot sem - és nagyon érdekes, hogy nem hogy nem hiányzik, hanem kifejezetten idegesít, ha  hús van az asztalon. /Ez eléggé ritka errefelé s hamar elfogy, mert a fiúk rávetik magukat/.
Újabb két kilót fogytam, elsősorban azért, mert alig eszem kenyeret /ritkán van, az sem olyan, mint otthon/, cukrot, édességet nem fogyasztok - egyébként gyakran van cukorhiány, mégpedig  olyan nagy, hogy az egész szigeten nem lehet kapni... Sok sütit sütnek a lányok, de inkább kihagyom - kivéve a banán-kenyeret, amely nagyon finom... Most, hosszú évek óta először 60 kilogramm alatt van a testsúlyom /58 kg/ és már nem érzem magam baromi nagy kövér tehénnek... Alkoholt nem fogyasztok, mert itt tilos - szóval ez is jelentős kalória-beviteltől szabadított meg:-)
Sokkal nyugodtabb vagyok, mint otthon - nem is nagyon van min stresszelni. Az ételt egy nap háromszor elém teszik, bevásárolnak, megfőznek,kitakarítanak helyettem /is/, a munkámat megkapom, azt rendesen elvégzem, a "főnökömmel" Elvissel teljesen korrekt a kapcsolatom- én minden nap megköszönöm a segítségét, ő minden nap megköszöni a jól elvégzett munkám...
Politizálni nem politizálok - nincs is miről beszélni itt. Azon kívül ez egy olyan hely, hogy senkit sem érdekel a politika. S végre egy olyan helyen élek, ahol a jóindulat jellemző mindenkire. Hihetetlen jó lubickolni abban, hogy soha, semmi rosszat nem gondolnak rólad, bármit is teszel - mindenki toleráns és nyugodt. Úgy érzem, sokkal lazább és kedvesebb lettem és ami fő, az addig jellemző erőszakosságom mintha elpárolgott volna. Ha akarod - itt így kezdi mindenki a beszélgetést: Ha akarod, gyomláld ki a kertet, ha akarod, vidd ki a szemetet, ha akarsz, gyere le velem a strandra - semmi kényszerítés és mégis, minden működik, önként és szabadon. Ha csak ennyit viszek haza innen, akkor nagyon boldog leszek....
 De amit most leírtam, túl idillinek tűnik, holott gondok mindenütt vannak. Az egyik srácot két héttel azelőtt, hogy elindulna Afrikába, hazaküldik, mert rendszeresen ivott. S ezzel sincs gond : a szabályok szerint ez teljesen rendben van és a srác is úgy érzi, ez itt nem a neki megfelelő hely - és a szíve mélyén nem is akart Afrikába menni.
Milyen egyszerű,nem????

Komoly megbizatást kaptam :-)

Ma reggel korán felkeltem, mert már nagyon unalmas volt a tegnapi egész napos heverészés a torokfájásom miatt. Már hat órakor takarítottam a szobámat, felmostam és elszállítottam az egy szatyornyi koszos zsebkendőt.
Reggeli után készen álltam rá, hogy folytatnom kell a legutóbbi munkámat: tengernyi gazt távolítottam el, felkapáltam egy nagy területet, majd édes-burgonyát ültettem bele, nem gumóról, hanem hajtásról :-) Már igazi farmernek éreztem magam. Maradt még azonban egy hatalmas, nagyon gazos terület, hát biztos voltam abban, hogy ott kell ma is robotolnom. Nagy meglepetésemre Elvis ragaszkodott hozzá, hogy az action-teamos latin lányok gyomláljanak :-) Engem pedig átvezényelt az uborka-földre permetezni, mert valami bogár megtámadta a vetést... sőt valami rágcsáló összerágcsálta az uborkáinkat... Szóval, először az uborkákat, majd a paradicsomokat permeteztem le - s már éreztem, hogy komoly feladatra is alkalmas vagyok!!!
Jasper megjött Dániából, a hazájából, ahol két hétig volt szabadságon és a héten két új lány is érkezett: egy Braziliából, ő majd Equadorba megy, egy lány Norvégiából, ő a lovász-csapatot erősíti.
Kedvenc dobosom Selly is Dániában van, tanfolyamon, ha igaz, drogos fiatalokkal való foglalkozást tanít, de ha visszajön, akkor nálunk fog majd afrikai dobolást / s még valami mást is / tanítani.
Nagyon kedvelem a srácot, ő is garafuna, s az ő videóját töltöttem fel a youtubera :-)) Szóval, a csapat egyre jobb lesz - bizonyos szempontból. Tegnap tudtam meg, hogy az Afrika-team két hét múlva elutazik, nagyon fogom sajnálni, mert nagyon megkedveltem őket, s azt hiszem, nekik sem volt semmi bajuk velem. Mikont, a portugál srácot különösen szeretem, olyan, mintha a fiam lenne...
Ma újabb gyümölccsel ismerkedtem meg, eddig azt hittem, valami mérgező növény, nagyon nagy, nagyon zöld és szőrös. Elvis kinevetett, amikor azt mondtam neki, én még sosem ettem ilyet, rögtön bevitt a konyhába, felvágott egy nagy, zöld szőröset és befaltuk. Nagyon jó, édes csemege. Ezentúl vadászni fogok rá!

Durián: a nagy, zöld szőrös finomság   /Google képek/

/Google képek/

 Guava: ezt a gyümölcsöt is ettem már :-))) Finom!!!

Délután az Equador-csapattal beszélgettünk a szegénységről, de majdnem elaludtam közben, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Ezt látva Elvis elküldött pihenni :-))) Szóval, most heverészek az ágyamon és blogot írok. A strandra nem mentem le, mert hol esik, hol nem, és oda is vinnem kellene papírzsebkendő-hegyet... azaz: nincs papír-zsebkendőm már hetek óta, vásárolni nem tudok elmenni, szóval  WC-papírral mászkálok mindenhova. Ez azért mégis jobb, mint itt a local folklor: a lányok visszaszívják, a fiúk kifújják, egyenesen a földre... Brrrrrrrr.
Sokféle nép és sokféle szokások - nem részletezem, mert sok gusztustalan van közte :-( Biztos én is nagyon üdítő lehetek, mikor minden egyes megbeszélésen mint egy rühes kutya dühödten vakarom a lábam, órákon át. Már nekem is kezdenek olyan vörös sebeim kialakulni, mint Krisztinának.
Mikor a norvég Krisztina hazament, itt hagyott rengeteg holmit, többek között három flaska szúnyog-riasztót, amit testre lehet kenni, meg samponokat, naprémeket, ruhákat,stb. A szükség nagy úr: lenyúltam mindent, ami nekem nem volt. A magyar Krisztinának odaadtam egy nagy üveg sampont és egy szúnyogriasztót,s én ma már a norvég Marianna hátrahagyott ruháiban terelgettem a disznókat, mert ő bő pamut-pólókat és pamut sortokat hagyott itt, s errefelé ez a legjobb viselet. Aki ide készül, az nehogy nylon vagy kevert szálú ruhákat hozzon, mert megbolondul a párás melegben a tűző napon. Csak 100 %-ban pamut ruhák a jók!!!
Most vacsorához készülünk... Többen ping-pongoznak, van aki lement a strandra, sokan tanulnak, sokan mosnak, s mindjárt felhangzik a dob: Elvis egyedül vagy a lányokkal közösen dobol... Szép esték, sokszor van szivárvány és minden naplemente csodálatos... Csak a vérszívók ne lennének :-((((

 

Alkonyat a Richmond Beachen

      Fancy: St. Vincent egyik garafunák lakta szegény települése
      /Fotó: Hajdu Krisztina/

Juditka malacka is died :-(((

Ma aztán rossz napom van... Reggel a disznóetetéskor döglötten találtuk meg Juditka malackát, aki rólam kapta a nevét.  Már tegnap eltűnt szegény, s állítólag már tegnap holtan valaki visszarakta az ólba. Ma már felpuffadtan, kéken feküdt egy kis vizes-gödör aljában. Krisztina, aki vegetariánus, megtagadta, hogy kitakarítsa az ólt, amíg a kis állít ott van... Így hát Elvis és Hynbien ásták el a kertben a kis röfit. Hát.... Múlt héten a Sovi kutya, most a kismalac...
Ezek az esetek véletlennek tekinthetők - talán, de nekünk, több táborlakónak az a véleményünk, hogy a kelleténél talál szenvtelenebbül bánnak itt az állatokkal - kivéve a lovakat, amelyt Stina kedvencei. Ők minden simogatást, szeretgetést, gondos foglalkozást megkapnak. A tábor közeli beteg, sovány, szenvedő, éhező kutyákra nincs javaslata a tábornak - Stina szerint mindennel nem foglalkozhatunk, fontossági sorrend van, s lépésről lépésre haladunk előre..
Juditka malacka napok óta sántított, szenvedett, reszketett az ólban. Stina szerint megtörténik máskor is, hogy az elsőként ellett anyamalac nem eléggé gondos, s ezért történhetett, hogy a kis rózsaszínre rátiport,  s talán ez okozta a halálát. Igen, van ilyen is, de nem tudom, hogy egy szenvedő állathoz otthon, Magyarországon hívnak-e állatorvost, vagy a természet elvégzi a maga dolgát.
Az egyik fekete malac, amely ki van kötve két méteresel kötéllel, sem igazán tetszik nekünk, hiszen bár dagonyázik a sárban, de ott van az ürüléke is, amibe beleöntjük a kajáját és vizet egy vödörben kap,amelyet persze egy pillanat alatt kiborít és aztán egész nap víz nélkül marad.
Egyik délelőtt szakadt az eső, s sajnos nem cseréltem le a teljesen átázott és hideg pólómat, s így alaposan megfáztam. Délelőtt 10 óra óta fekszem az ágyban, mert úgy éreztem,képtelen vagyok kimenni a tűz napra. Előtte még Elvissel megnéztük az uborkákat, le is szüreteltem 6 kilogrammot, de sajnos most láttuk, hogy valami bogár ellepte az uborka-veteményt, ahogy a másik kis kertben a paradicsomot is. Valami permetező-szert kell rá szerezni sürgősen, ami nem is olyan egyszerű, lévén ez többé-kevésbé organikus farm.
Elvis amikor megtudta, hogy nem érzem magam, azonnal megengedte, hogy lefeküdjek, amiért igazán hálás vagyok.
Még a múltkori esőben készítettem egy rövid angol felsorolást arról, hogy milyen ötleteim lennének a farm fejlesztésére, ezt átküldtem e-mailon Elvisnek aki azonnal továbbította  a táborvezetőnek. Tudtommal azóta meg is beszélték az ötleteket, de nekem nem mondtak róla semmit :-( Azóta újabb terveket eszeltem ki és leírtam őket angolul is, de most kivárok...Van földje elég az akadémiának, tehát lehetne többet, többfélét termeszteni saját fogyasztásra is, hogy változatosabban étkezhessünk és talán jutna eladásra is. Ehhez azonban minimum több és jobb szerszám kellene és jobban szervezett gazdálkodás, amelybe az is bele tartozna, hogy nem csak nekem, a farm-munkásnak kellene rendesen dolgozni,  de a többi diáktól is meg kellene követelni, hogy azt a napi egy-két órát, amelyet a farmon töltenek, tisztességes munkával töltsék.
 Múltkor erős kritikával illettem a latin társainkat, akikkel egyébként kifejezetten jó a viszonyom. Az biztos, hogy a földművelést szabotálják, ahogy csak bírják, de nem lehetek igazságtalan velük, hiszen más területeken nagyon jól dolgoznak. A fiúk pl. villanyt szerelnek, ami komoly szaktudást igényel, festenek, fúrak-faragnak, egy teljes épületet tesznek most rendbe, mert készítik elő az új Afria-teamnak. A lányok takarítanak, főznek, bevásárolnak, tkp. klasszikus női feladatokat végeznek, s még ráadásként nagyon sokat sütnek süteményt, kenyeret is.
Éppen most látogatott meg Krisztina és hozott nekem sütit, hogy egyek valamit, mert nem voltam vacsorázni. Nagyon jó, hogy van itt és lesz itt még két magyar, azért mégis csak jó valakivel összetartani, meg persze kipletykálni  a tábori dolgokat :-)))
Amikor New Yorkból ide érkeztem, azon a hétvégén nem volt internet-kapcsolat ezért most, hogy újabb hónapot kezdek itt Richmondban, s egész nap ágyban heverésztem, feltöltöm az utolsó két New York-i napomon készült kedvenc képeim:

 Az utolsó előtti New York-i napomon kerestem fel a Brooklyn-hidat, melyen gyalog sétáltunk oda-vissza Péterrel. A város szivárvánnyal búcsúzott tőlem :-)) Köszönöm neked, Univerzum :-)

A Brooklyn-hídról látszik a legjobban a kedvenc felhőkarcolóm. Nehéz ilyen kijelenteni, mert nagyon sok, szebbnél szebb toronyház van Manhattanban, a 20-30-as évektől egészen a mai napig, hiszen szinte gombaként nőnek ki ma is az új épületek.
Ez a ház a modern felületével /összehorpasztottnak látszó elemek/ és anyaghasználatával /fém/ emelkedik ki számomra a többiek közül. S a napfényben úgy világít, mint egy égre törő aranyozott ezüst ékszer.
Tervezője: Frank Gehry, és ezen a weblapon minden elolvasható róla és erről az azóta híressé vált épületéről:

http://www.newyorkbygehry.com/?source=googleads&gclid=CJqWwsaH0qoCFQuF5godJn0p0g#new-york-by-gehry

 A Malcolm-X sugárút: az a mecset, ahova imádkozni járt a neves fekete polgárjogi harcos - amíg meg nem gyilkolták. New York Harlem negyede és leginkább az ott látott fekete istentisztelet volt az egyik legnagyobb élményem 10 nap alatt New Yorkban.

 Brooklyn negyedre, ahol a kép készült, sajnos nem sok időm jutott, bár tagadhatatlanul többet ismertem meg 10 nap alatt New Yorkból, mint amire számíthattam. Brooklyn majdnen olyan hírneves, mint Manhatten, sőt, sok művész él itt, aki esküszik rá, hogy ez a legjobb része a városnak. A fotón Manhattan látszik a Brooklyn-i partról.

Koszmovszky Péter, aki segítőm volt New Yorkban, vitt el az egyik METRO-állomásra, amely arról híres, hogy nagyon sok egyedi bronzszoborral díszítették. Ezek a szobrok talán 20-50 centiméteresek - kivéve a fotón látható kis krokodilt, amely sokkal nagyobb - és mindenfelé elszórva vannak: öntött vasoszlopokon, sarkban szétszórva, falakon. Nagyon sok és nagyon jópofa mind, a városi életet szimbolizálják. Igazán kedves gesztus ez a művésztől és és a város vezetőitől is, akik megrendelték a szobrokat.
A művész: Tom Otterness
Érdemes megnézi a munkásságát itt:
http://www.tomostudio.com/exhibitions_subway.html

Búcsú New Yorktól

40 nap

Harminc napja élek Richmondban, a kelet-karibi szigetvilág egyik kis szigetén, St. Vincenten, s 40 napja indultam el Budapestről, Európából.
Ez a negyven nap egy hosszú út kezdete számomra, hiszen azért jöttem el otthonról, hogy kiszakadjak abból az életből, amit 55 éve át éltem Magyarországon. Induláskor egy-másfél évre terveztem az utat, most úgy érzem, legszívesebben sosem mennék haza...
Egy barátom kérdezte e-mailban, hogyan értékelem, átértékeltem-e már az otthoni életem? Nem, még nem foglalkozom azzal, ami otthon van - egy kivételével: a három fiam nagyon hiányzik. Ha rájuk gondolok, sokszor elsírom magam, és ha rájuk gondolok, sokszor tudom, mi volt az értelme az eddigi életemnek, otthon. Egyedül ők.
Negyven nappal ezelőtt elhagytam Európát, azt a kultúrát, amelyben felnőttem, s amit olyan nagyra tartok most is. Megérkeztem az észak- amerikai kontinensre, ahol még sosem jártam, s ott is egyenesen New York City Manhattan negyedébe, ahol a jólét, a jó élet szinte a bőrömön érezhető volt. Több millió ember, lazák,nyitottak, elégedettek - sokkal inkább, mint azt Európában tapasztaltam. Voltam sok gazdag európai országban, de a jólétnek egy más értelmét éreztem át a New Yorkban. Azt a jólétet, amelyet a szabadság és nem a pénz ad meg az embereknek. A demokrácia európai találmány - de ez a szó valódi értelmében New Yorkban érezhető át. Nagyszerű hely, egy olyan város ezen a bolygón,ahol szívesen élnék.
30 napja érkeztem a Karib-szigetvilágba, amely Kolombusz óta a földi Paradicsom szinonímája - s ami a természeti környezetet illeti, igaz is. De a karib térség második legszegényebb országában vagyok, egy olyan helyen, amely nem volt jelentős ahhoz, hogy a gyarmatosítók különösebben foglalkoztak volna vele- s ennek megvan az előnye,hiszen kisebb atrocitásoktól eltekintve az itteni emberek viszonylag békésen élték az életüket, a kultúrájukat megőrizték több száz éven át , bár a nyelvüket elvesztették és a keresztény egyházak jelentős befolyást szereztek itt is a lakosok lelke fölött...
Szegénység, munkanélküliség, rossz egészségügy, túlzsúfolt, egészségtelen települések -  kedves, segítőkész, önzetlen emberek.
New York nagyon barátságos, mert olyan magas a jólét,hogy megengedhetik magunknak ezt a luxust. St. Vincent nagyon barátságos, mert olyan szegények, hogy megengedhetik maguknak ezt a luxust.
Könnyen beilleszkedtem mindkét társadalomba, s jól érzem magam mindettőben. A hazámban, a magyar viszonyok között már nem érzem jól magam - bár azt ismerem a legjobban. Több okom is volt, amiért eljöttem, de a legfontosabb az volt, hogy úgy éreztem, megfulladok otthon. Olyan társadalom van ma Magyarországon, amely beteggé teszi a testet és a lelket. Bár, ha belegondolok, mióta élek, néhány évtől eltekintve mindig vacak volt otthon - mert bár minden adottságunk megvan a jó élethez, mindig tönkreteszik valalkik, valamiért. El, el onnan!
Mi hiányzik otthonról, van-e honvágyam, kérdezitek sokan. Nincs honvágyam - bár talán ez érthető 40 nap után. Annnyi minden megváltozott körülöttem, annyi élmény ér minden nap, hogy most nem fér bele Magyarország. De mindennap olvasom a híreket,mindennap van kapcsolatom az otthoniakkal és  nagy biztonságot ad a családom szeretete. Leginkább fiaim, a nővérem, a férjem, a  barátok és azok az ismerősök, akikkel a közelmúltban jöttem össze s elkísért ide a szeretetük olyan alapot ad, amelyre könnyen felépíthetek egy életet egy más kultúrában.
Most nagyon erős bennem az új élet iránti vágy. Készülök több országba: a Grenadine-szigetek, St. Lucia, Trinidad és Tobago, Barbados, Venezuela, Kuba - ezekre gondolok, de itt, St. Vincenten, a Ricmond Vale Akadémián megismerkedve sok más fiatallal, az ő mentalitásukkal, nagyon vonzó lett számomra Dél-Amerika többi országa, elsősorban Brazília és Japán is.
Most még itt akarok élni, egy évig, biztosan. Hogy aztán hova, kivel, merre visz az utam - majd kiderül. De egy biztos, ez az út csak a fiaimmal, Dáviddal, Árpival és Ricsivel egy irányba vezethet s arrafelé, amely nekik  jó.

Lazulás :-)

A szombati kimerítő nap után még éjjel egy óráig beszélgettünk Krisztinával a teraszon.... Vasárnap 10-ig fel sem keltem, ám utána, a branch-ot követően én voltam a mosogatás-felelős, azaz délután egy óráig sikamikáltam a konyhában, míg a többiek vígan lubickoltak a starndon. Olyan jól esett utána semmit sem csinálni,hogy bár hívtak le a partra  és a közeli Chateaubelair-ba kirándulni, sehova sem mentem. Chateaubelair, vagy ahogy nevezzük itt "Sato", a legközelebbi kis település, nagyon szegénynek látszik, sok rissz-rossz ház, elhagyott épületek, nyomortelep-szerű látvány. Már egy hónapja vagyok itt, de "Sató"-ban még nem voltam, hiszen oda-vissza másfél óra lenne a gyaloglás, többnyire tűző napon - abból meg van részem elég, így is :-(

Az akadémián a diákok takarítanak, mosogatnak és hetente kétszer, amikor a szakácsnő szabadnapos, főznek is. Így kerültem én is sorra a mosogatással. Takarítanom még nem kellett, sem a folyosót, sem a közös fürdőszobát, talán azért, mert mint farm-munkás minden nap legalább egyszer ellátom a disznókat - a többiek ez idő alatt raknak rendet.
Egyik nap - unva nagyon az itteni vízben főtt íztelen kajákat - kovászos uborkát készítettem, amely meglepően jól sikerült, azt leszámítva, hogy hatalmas, kisebb tök méretű uborkákat szedünk és az bizony nagyon magos, puha... Az európai népek ettek az uborkából, a többiek kikerülték, viszont így több jutott nekem :-)))
Viszont az összes, 14 üveg sárkány-gyümölcs lekvárom elfogyott, ami nem nagy csoda, mert a sok egyhangú étel miatt mindent szívesen felfalnak itt, ami új... Vasárnaponként a lányok sütnek palacsintát és hát azért egy jó kis lekváros palacsinta.... Még nekem is megdobogtatta a szívem.
Ha lesz megint sok banánunk, ami esetleg már kicsit kezd megindulni, akkor fogok főzni banánlekvárt - határoztam el. Most valamiért kevés a gyümölcs, de azért egy-két féle mindig van. Kaptam többektől swet-applet, /édes-alma???/, ha  jól emlékszem, kicsi, barna, jelentéktelen gyümölcs, de nagyon jó. A közeli farm-munkásoktól is kapunk egy-egy szem mangót, most ettem  pomelót, mert Krisztina hozott a farm-látogatásról, volt karambola, banán, dragon-fruit, lime - szóval, nem is értem, mit keveslek....
Lesz majd ananászunk is! Arra fenem a fogam...
Hétfőn szokásos malacozás, sajnos Juditka malacka lába beteg, amióta az anyamalac megtiporta, szemmel láthatóan fájdalmai vannak, három lábon sántikál, nem is evett ma reggel,csak feküdt a sárban .-(((
Ma összesen másfél órát dolgoztam - mi mást, mint gyomlálást :-(, aztán a felhőszakadás miatt beszorultam a szobámba, viszont másfél órát tudta skype-n beszélgetni a családommal :-) Ricsi holnap reggel indul az USA-ba, egy tanévre, középiskolába, szegénynek még el kellett viselnie az utolsó anyai intelmeket... Bár, tulajdonképpen közelebb lesz hozzám,ha itt lesz... Szóval, majd tovább nevelem őt, innen, csak egy ugrásra az észak-nyugati kicsike-kis /mindössze hatvan lakossal bíró/ településen.
Vasárnap este még rendbe szedtem egy fordítást -na nem vagyok ilyen profi,hanem a google fordítóprogramja - és most mellékelem a Richond Vale Academy és a GAIA program közös tervét St. Vincent fenntartható fejlődésének elősegítéséről. Ha márciusig megtanulok jól angolul, lehet, hogy részt veszek ebben a programban, s mivel az elméletet ismerem elég alaposan, inkább annak gyakorlati megvalósulása érdekelne...
Előtte azonban néhány kép:

 

St. Vincent fővárosa, Kingstown egyik kávézója. A polcon Obama amerikai elnök és Bob Marley képe. Itt, a karibi térségben ők mindketten példaképek. Bob Marley azért jobban szeretik :-)

.

 Cassava kenyér készítése.  Az Equador-team múlt héten végigjárta a sziget szegényebb településeit, adományt gyűjtöttek, interjúkat készítettek, ismerkedtek, stb. Egy ilyen akciójuk volt a kenyér készítése. /Fotó: Hajdu Krisztina/

Ezt a régészeti leletet az egyik helyi lakos ásta ki a kertében, s mivel ez meglehetősen ritka errefelé, ezért egy ilyen emlék értéke eléri a  100.000 USA dollárt is. /Hajdu Krisztina felvétele/

Nem, most mégse lesz fenntartható fejlődési szakszöveg, ezt a finomságot későbbre tartogatom :-)

Úszómester és Talent-show helyezett lettem, s mindez egy nap alatt :-)

Szombat kora reggel egy kis csapat indult Stinával a sziget észak-keleti csücskébe, Owia Salt Pond-ra, ahol egy garafuna kulturális találkozóra került sor helyi és New York-i garafunák között. Szerencsémre a lovász Krisztint és engem vitt magával Stina, meg még két helyi férfit, az egyikük szintén garafuna, a dobos raszta man, akit már ismerem.

  A mai napi első sokkot, a taxi-sofőr srác okozta. Vadiúj mikrobusszal, a nyakában, ujjain, karján kb. egy kilogramm fux-szal, drága, amerikai ruhákban, a legjobb Canon fényképező-géppel érkezett a fuvarra. Megkértem, engedje meg, hogy lefotózzam, mert azért mégis csak sokkoló látvány ez a munkaruha... Nekem egy szaros cipőm van a disznókhoz, meg egy kinyúlt pólóm, olcsó gatya. Lehet, hogy ott rontom el??? / A képen jobbra Savi, a malawi lány/

S bár oda-vissza hat óra az út, mégis nagyon örültem, mert kiszabadultam a táborból és ismét végignézhettem a sziget összes települését az autóból.
Owia Salt Pond egyedülálló természeti képződmény, egy kis sziklás öböl az Óceán partján, ahol halak, rákok élnek, meleg a víz és nem csapnak be a hullámok... Mögötte az Atlanti  óceán dübörög.. A  hely az általam eddig látott első olyan turisztikai érdekesség, amely méltó módon van kezelve - kivéve persze a vulkánt, amelyet meghagytak az eredeti állapotában, még kiépített turista út sem vezet hozzá, csak egy pici gyalog-ösvény.
Legnagyobb megdöbbenésemre az Owia Salt Pond-i rekreációs park megépítését  az Európai Unio finanszírozta, a helyben dolgozók sem tudták megmondani, miért? Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok... Miért fizeti az EU egy világ végi kis szigetecske szabadidős parkjának kiépítését? Örök rejtély...

  Íme, a bizonyság: az EU részvétele a rekreációs park építésében

A New York-i garafuna csoport nem érkezett meg időben, hát mi mást tehettünk volna, mint órákig úszkáltunk... Azaz úszkáltunk mi, európai lányok, de a helybeli feketék be sem jöttek a vízbe. Sem Gilroy, sem Walton, sem a malawi /fekete-afrikai/ Savi, aki nem mellesleg sport-oktató és otthon is az óceán partján lakik, nem tudnak úszni, a vízbe sem mennek be és nincs fürdőruhájuk sem.
Ezt soha nem fogom  megérteni...
De persze, nagy volt a kihívás számomra. Aki ismer, tudja,hogy meg tudom csinálni: ruhástól becsaltam őket a vízbe és mindhármukat úszni tanítottam. Savi sportruhában, Walton ruhában /egy ideig :-/, Gilroy alsógatyában és kötött sapkában próbálkozott legyőzni az irtózását a víztől.

Itt éppen Gilroyt /alsógatyában és kötött sapkában/ csalogatom be a vízbe. Mentségére legyen mondva, hogy a fenékig érő hosszú raszta haját féltette a tengervíztől.

Két óráig tanítottam őket úszni - de inkább csak arra,hogy érezzék jól magukat- s a végén, már négyen játszottuk a nyakig érő vízben a Balatonról ismert halacskás játékot. Nagy sikerélmény volt nekem és nagy boldogság nekik :-))
Megbeszéltük, hogy folytatom az úszó-leckéket. Én nem vagyok valami nagy úszó, maximum kétszáz métert tudok egyszerre leúszni, de azt, hogy valaki a Karib-tenger partján úgy élje le az életét, hogy be se megy a vízbe, nem tudom elfogadni...

 A kezdet az  Owia Salt Point-i öbölben: Walton ruhában, én bikiniben, Gilroy és Savi szintén ruhában. Walton később levette a ruháit, Gilroy pedig a kötött sapkáját, Savi magán tartotta mindkét pólóját és sportnadrágját is.

Este Talent-show /Tehetség-kutató műsort/ adtunk, három-tagú zsűri pontozott és mindenkinek, diáknak, tanárnak fel kellett lépni. Én egy fekete spirituális dalt, a Motherless child-ot  /Anyátlan gyermek/ adtam elő, s bár sem angolul, sem énekelni nem jól tudok, a hosszú és kimerítő nap után úgy gondoltam, igazán nincs mit veszítenem és lazán, könnyen adtam elő ezt a szomorú dalt. A versenyt Hynbien, a koreai lány nyerte meg egy korai énekszámmal, s azonos pontokkal hárman lettünk második helyezettek - ami nagy meglepetés volt számomra. A zsűri azt emelte ki, hogy teljes átéléssel adtam elő a dalt, s ezért kaptam két zsűri-tagtól is maximális pontot :-)))

A skinny dog died

Mikor pénteken lementem munka után a standra, a kis üzletnél köszönés helyett így fogadtak:  a skinny dog died / A sovány kutya meghalt/. Olyan váratlanul ért a hír, hogy elsírtam magam.
Minden nap vittem neki ételt, és egyszer már meg tudtam simogatni a fejét... Próbáltam megmenteni az éhhaláltól és az volt a tervem, hogy lassan-lassan megszelídítem, s akkor felcsalom hozzánk a bázisra, és meggyőzöm a táborvezetőt, hogy fogadjuk be. /Korábban is volt két kutya, de az egyik elpusztult. / Végül is Sovi, ahogy én becéztem Soványkát, nem éhen halt, hanem mivel beteg volt, attól múlt ki.
Azóta nem voltam a kis boltnál, de ma elhatároztam, hogy ha tudok, a többi soványságnak is fogok ételt vinni.
Ez az eset megerősített abban, hogy valamit tenni kell... Denis, az olasz lány bíztat, azt mondja, lehet,hogy én fogom elhozni a változást ebben a kérdésben a szigeten. De nem érzem magam felkészültnek a feladathoz...

Sovi, amikor még élt...

Csacsi-idomár lettem :-)

 Na, ezek a csacsik mától az új barátaim / Elvis nem csacsi, ő a "főnököm"/
Most, hogy Elvis elment a csoportjával a szigeten akciózni, vidám napjaim vannak... Már nem napi hét órában gazolok a tűző napon, hanem élvezem a tábori élményeket.
Ugyan ezen a héten reggel is és délután is nekem kell a disznókat gondozni, de sebaj... Már nagyon jól összebarátkoztam velük, bár azért már az erejüket és a gyorsaságukat is megtapasztaltam...  Reggeli után irány a konyha, felvesszük a moslékos vödröket, össze szedjük az előző napról megmaradt ételeket, és irány a disznóól. Összefutottam Maisivel, a farm egyik munkásával: a majd hetven éves fekete nő vékony, erős /legutóbb ő vitte le helyettünk a hátán az ötven kilós tápot a röfiknek/, kedves és vidám is. Helyi szokás szerint mindent a fején cipel, amit próbáltam utánozni, de persze nem sikerült, mert nem nagyon nehéz a kb. 15 kilós csomagot egyensúlyozni a fejen. Úgy hogy Maisi úgy döntött, inkább megtanít táncolni: ő énekelt, táncolt én meg igyekeztem vele lépést tartani:

Ez néha sikerült, de legtöbbször nem....

Na, itt véletlenül kijött a lépés /csosz előre, jobb lábbal,csosz előre,bal lábbal :-)

Megbeszéltük, hogy Maisi megtanít engem a helyi táncokra, amelyek nem túl bonyolultak egyébként, főleg csoszogásokból és egy kis riszálásból áll.
Ma vendégek érkeztek, 60 helyi gyerek, akik asztali-teniszezni tanulni jöttek hozzánk, mert nekünk több asztalunk is van. Stina kirendelt takarítani, meg segíteni... Végül ott találtam magam 60 rohangáló gyerekkel, akiknek nem nagyon értettem a szavát... Már máskor is megfigyeltem,hogy itt nem nagyon udvariaskodnak, az erősebb előre jut, a kisebbet, a félőset, a gyávábbat ellökdösik kíméletlenül. Nagyon nehéz volt megállnom,hogy ne akarjak rendet vágni közöttük, de egy-két próbálkozás után feladtam..
Ebéd után újabb meglepetés várt: Stina kitalálta nekem, hogy mivel szeretem az állatokat /főleg a disznókat és azok szarát/, foglalkozzak a telep három szamarával... Velük is a lovakkal hasonló halk, csendes kommunikációt akarja megtanítani Stina. Most,hogy a lovász Krisztina hazament, Kristinre, a litván lovász-lányra nagyon sok munka hárul, a csacsikra már nincs ideje. Szóval, kaptam egy hámot és az anya-csacsit át kellett vezetnem az egyik legelőhelyről a másikra, úgy,hogy közben nem alkalmazok semmilyen erőszakot, mégis elérem, hogy a csacsi azt csinálja amit én akarok, s közben nem állhat/na/ meg legelni sem... Hát... Érdekes volt...
Azért majd megmondom Stinának, hogy a szamarak nem az engedelmességről híresek, s azt hiszem az értelmi képességeik sem kiemelkedők az állatvilágban. Stina szerint nemsokára már a tengerparton fogok sétálgatni a csacsikkal... Hú,hogy fog ez tetszeni a helybélieknek :-) Meg nekem :-)
Ahhoz képest, hogy egy majd kétmilliós nagyvárosban, Budapesten éltem eddig, elég hamar kikötöttem az állatok között.. Na igen, farm-munkás vagyok itt, de azért szamarakról nem volt szó...  Kristin kérdezte,mi a véleményem erről?? Hát nekem tényleg mindegy. Ha szamarakat kell tanítanom, hát legyen :-)))
Ma tudtam meg,hogy szombaton az Akadémia talent-showjában nekem is fel kell lépnem, saját produkcióval :-((( Na, sutba dobtam a délutáni angol-tanulást és lázasan kerestem ének-számokat a neten. Szegények, nem tudják, mire kényszerítenek... De szenvedni fognak: nem elég, hogy énekelni fogok nekik, de ezt angolul fogom tenni.
Este megint disznók, szóval a mai napom röviden: disznók, gyerekek, szamarak, disznók.
De azért volt időm fürdeni a tengerben is, természetesen :-)

A fitness-teraszon gyakran zajlik az élet, a fiatalok szívesen edzenek. Én  /zöld pólóban/ szintén úgy teszek, mintha csinálnék valamit :-)
Stina lelkesedik a sportért, meg a jógáért és mindenkitől elvárja, hogy ő is oda legyen ezekért. Mikor elmeséltem neki, hogy Churchillnek, az angol miniszterelnöknek mi volt a kedvenc mondása /No Sport!/, Stina csak annyit mondott: Anglia mindig agresszív politikát folytatott... Gondolom, úgy értette, hogy ha  sportolnának, akkor jobban jártak volna :-) Bár speciel Churchill elég jól helyt állt, mikor Németország meg akarta szállni Angliát / sok whiskyt ivott és még többet szivarozott - biztos ez segítette hozzá a sikerhez/.
Most, hogy olvasom a neten a híreket az angliai zavargásokról, halálos áldozatokról, lehet,hogy mégis igaza van Stinának :-)
A telep egyetlen mosógépe elromlott, szóval kézzel mostam ki a ruháimat, lepedőimet, úgy hogy most hamar megyek aludni, mert a sok munkától fáradt vagyok, búcsúképem mára:

Afrika - nincs segítség?

http://www.youtube.com/watch?v=j1YclKKpMY4

Hát végre, a drága, aranyos, kedves, önzetlen Maicon, a portugál srác segített és feltöltöttünk egy videót, melyet én készítettem a fényképezőgépemmel a St. Vincenti kulturális rendezvényen.  A fenti kódon megnézető a garifuna srácok dobolása és éneke a www.youtube.com-on

A technikával még mindig  nem boldogulok, most éppen az új elemtöltőmmel nem tudom feltölteni az elemeimet :-( Viszont a blogom aljára sikerült diavetítést és videó-sávot is feltenni, érdemes nézegetni,mert mind a képek,mind a videók a Karib-térséggel kapcsolatosak!

Ma elutazott a két norvég lány, de előző este négyen még lementünk a partra, és három lány fürdött a tengerben - ez volt az európaiak búcsúja a Karib-térségtől. Ma reggeli után Krisztina elbúcsúzott a lovaktól, melyeket négy hónapig gondozott. Néhányan sírtunk egy kicsit..
Tegnap megérkezett két új lány,  egy Szlovéniából és egy Afrikából, Malawiból. Sevi /Sevon/, a malawi lány két éve itt tanult a Ricmond Vale Akadémián és visszahúzta a szíve. Nekem kellett őt az organikus farmon végigvezetni és elmagyarázni, mi micsoda... No hiszen... Három hét telt el s máris oktatok???? Sevi anyanyelve angol az enyém meg magyar, de jól elvoltunk :-)  Később mutatott filmeket a hazájáról és sokat beszéltünk arról, hogy milyen  most ott  a helyzet?
Afrikában nagy a szárazság, milliók éheznek megint - vagy még mindig. Nincs ivóvíz és a kontinens több, mint háromnegyede annyira fertőzött AIDS-sel, hogy ma már az AIDS szinonimája Afrika.
Néhol van gyógyszer az AIDS-re, de a drága, és hatásos medicinákat nem kapja meg, nem vásárolja meg az afrikai államok többsége...Mára már lemondott Európa és Amerika arról, hogy segítsenek Afrikán... Tkp. magukra hagyták őket... A korábbi, szinte korlátlan segélyek a politikusok vagy a hadsereg kezén eltűntek.
A Richmond Vale Academy is képez önkénteseke Afrikába, de ősztől az a program is megszűnik, mert a költségek egyre magasabbak és a diákok nem tudják vállalni az önrészt...

A HIV-fertőzöttség az afrikai kontinensen
/Forrás: google képek/