Erős vár a mi Istenünk!

Tíz napja nem írtam a blogomra semmit... Ez egyéni /negatív/ rekord.... Annyi minden történik velem,annyi élmény ér, annyira fáradt vagyok.... s annyira nehézkes az internet elérése, hogy meg sem próbáltam írni... Pedig volna miről....Igaz, már fényképezni sem fényképezek..... de ha nagyon rám tör a dokumentálás vágya, akkor előkapom a mobilom és kattintgatok vele...igaz, még sosem próbáltam letölteni a képeket a telefonomról... de előbb - utóbb ezzel is meg kell küzdenem...... Nehéz kérdésről írok.... nem számítok mindenki megértésére... A vallás és annak szerepe foglalkoztat itt napok óta. Különösen érdekes ez most,hogy Ferenc néven új /katolikus/ pápát választottak Rómában.... ahol most egy magyar bíboros is számításba jött. Itt, a karib-szigetvilág legvégén, a keleti karibi szigeteken a reformáció, vagyis az angolok vertek tábort leginkább. A református tanoknak különböző ágai terjedtek el, konkrétan református templom nincs. Gyakran hallom a reformista kis-egyházakban az éneklő embereket. Többnyire nők járnak itt is templomba /imaházak????/, ahogyan St. Vincent szigetén is... Szó szerint hátborzasztó, ahogyan énekelnek... Ahol lakom, nem túl közel, de a domb midkét odlalán van egy-egy imahely... Olyan hangosan énekelnek, hogy azt nyugodtan mondhatom agresszívnek is... Kb. átüvöltik az egész települést... Kivülről úgy hangzik mint egy valódi fenyegetés....Fekszem az ágyamon és borsódzik a hátam.... Szerencsére voltam istentiszteleten többször is fekete emberek között és részt vettem három temetésen is, ahol ugyan olyan hangosan énekelnek, beszédet mondanak, illetve táncolnak - dobolnak... Errefelé nem jellemző a csend... Mindenki kiabál, tapsol, énekel, dobol, üvölt... Üvölt a rádió és a TV. Mindegy, hogy hírek, sportközvetítés van, vagy egyházi műsor, vagy a helyi politikusok beszélnek a néphez, minden üvölt... Üvölt reggel 6-kor és éjfélkor... Üvöltenek a gyerekek és üvöltenek az anyák a gyerekekkel... Ezt nagyon nehéz elviselni... A templomban /imaházban/ is üvöltenek....És igen, hiszem, hogy nem csak arról van szó,a mit egy ismerős mondott, hogy itt mindenki nagyon hall, hiszen születése óta hallja az üvöltő zenét és ettől hallássérült lesz... hanem a b ánatukat, a fájdalmukat, a szegénységüket, a kilátástalan helyzetüket üvöltik ki magukból... főleg a nők.... s ettől hátborzongató az egész... A nőknek itt nem sok babér terem... Hamar terhesek lesznek, szülnek, a férfiak elhgyják őket... szülnek újra és újra... nem értem miért??? Van óvszer, tkp. ingyen adják az orvosi rendelőkben.... viszont nincs terhesség megszakítás.... errefelé ez szigorúan tilos... tehát egy nő akkor is megszüli a gyereket, ha azt sem tudja, ki az apa... mert igen...ez errefelé sokszor előfordul...Mire egy nő észreveszi, hogy gyermeket vár, már nem is tudja, hogy ki lehet az,akitől megfogant... Minden bajra egy megoldás van: imádkozni, nagyon, sokat, minél hangosabban... .Kérni minél többet Isten segítését: a szegénységre, a betegségre, a nem kívánt gyermekáldásra, ha meghal valaki, vagy ha születik valami.... Isten segít, ha elég sokat és elég híttel imádkozol............................... Rendben is van ez... csak az nincs rendben, amilyen nyomorultak és szegények errefelé az emberek többsége... Két hónap alatt a harmadik temetésre kellett volna mennem....Egy egy éves gyerek halt meg, az egyik barátom unokája. Nem voltam képes ezen részt venni... nem voltam képes azt végignézni, ahogy egy egész falu lakossága végig énekli-táncolja az utat a temetőbe: örüljünk, hogy neki már jó ,ő már nem szenved ...Kisírnám a szemem, ha ez az én családomat érintené..

A karib térség legjobb bárjában :-)

Na, hát nem akárhol, hanem "A karib-térség legjobb bárjában", a pult mögött :-) Hihetetlen, de nem Budapesten, hanem a karib-térségben sikerül megvalósítani régi nagy álmom, a romkocsmát.... Két évvel ezelőtt, mikor erre jártam, Bequia szigetén,már beszélgettem a legnépszerűbb s ráadásul éjjel-napva nyitva tartó helyi bár bérlőjével, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy ilyen üzletem errefelé... Nosza, rajta, mondta ő, társuljak vele, csináljuk együtt...Jó lenne, igen - de hát csak három napra jöttem ide látogatóba és utazom tovább s aztán haza, Magyarországra. Nem baj, mondta ő, majd ha legközelebb jövök, akkor megcsináljuk - válaszolta barátságosan... Én meg búsan lógattam a fejem, mert biztos voltam benne, hogy sosem visszatérni ide, a világ egyik legtávolabbi kis karibi szigetére. Útban voltam a többi Grenadine-szigetre s tudtam, hogy nemsokára ismét Európában leszek. S mi történt? Másfél év elteltével újra itt vagyok, ráadásul Bequián horgonyoztam le egy véletlen folytán .... Már két napja besegítek a helyi bárba de még csak ismerkedünk egymással a bérlővel... Rengeteg lehetőség van a helyben, mert eléggé lepusztult, viszont pörög éjjel -nappal. Mikor először megláttam a teraszt hátul, amely tele volt koszos cucokkal, törött bútorokkal, legyekkel hemzsegő mosatlan edényekkel, akkor eldobtam az agyam.. Aztán jött a konyha, amit inkább nem ecsetelnék, legyen elég annyi, hogy legyek százai nyüzsögtek benne. Oké, mondtam, ha jövök, akkor takarítással, rendrakással és selejtezéssel kezdünk, ja meg ki kell mindent rámolni, fertőtleníteni, ja és kérek festést, mázolást, a bútorokat átrámolom, új lámpák kellenek, napernyők, nyugágyak, bútorok és persze új hűtők és persze gáztűzelyek és és persze új tányérok és polcok , ja is igen, mi lenne, ha vennénk egy szemetes lapátot meg egy vödröt is mert az sincs..meg egy tiszta mosogatószivacs sem ártana, ja, igen és a teraszra lámpák, gyertyák, árnyékoló és és és és és.... csak soroltam. Beige pedig csak annyit mondott: oké. Oké? - kérdeztem - akkor szerdán kezdek. Jó mondta, egymás kezébe csaptunk.... s már eltelt három nap és csak dzsuvázok mint egy megszállott. Kb. mindenki hülyének tart, de persze tetszik is nekik. Eddig egy konyhát, egy lomtárat, a teljes teraszt és kertet valamint az UTCAFRONTOT dzsuváztam végig - kb. egyedül. Néha volt fél napos, vagy tíz-tíz perces segítségem. Ha Ufó lennék,sem keltenék nagyobb megdöbbenést annál, mint amit most teszek.... Viszont legyek százaitól, csótányoktól, döglött patkánytól, mumifikált állathullától és kb. másfél köbméter szeméttől szabadítottam meg a céget. A szemétdombról kirángattam két Texaco-s olajoshordót, négy rissz-rossz széket, lemostam néhány műanyag sörös-rekeszt, kiszabadítottam három,törött műanyag-kaspóban vergődő pálmafát meg egy beton - hengert és berendeztem vele a romkocsa-teraszom. S láss csodát:már az első órában használatba vették azok a helyi vendégek, akik nem akarnak a bár előtti fedett, s ezért meglehetősen fülledt teraszon dagonyázni. Itt mondjuk tűz a nap, de a szomszéd kertből áthajló banánfák árnyékába lehet húzódni, mondjuk éppen a WC mellett, de ez itt igazán nem gond... Jó kis karibi egyveleg, jöhetnek vígan borzongani a fehér turisták is :-) Persze lesz ez jöbb is, mert Judittal közösen itt egy tengeri feelinget fogunk létrehozni. A teraszt megnagyobbítjuk majd és hátul zöldséges-kertet csinálunk, hogy a főzéshez legyen friss zöldségünk - mert egyébként ezen a turistáktól hemzsegő szigeten minimum minden duplájába kerül, mint a szomszédos St. Vincenten. S igen, főzni és sütni is fogunk. Szóval, most itt ülök a romteraszomom, írom a blogom ismét... és nagyon örülök.. Igen, ingyenes internet is lesz is... azaz nem ingyenes, hanem csak azok használhatják, akik fogyasztanak is. Melettem ül két helyi srác , jó sok arannyal a kezükön és nyomatják a helyi káromkodást, amit hálistennek nem nagyon értek meg :-) Van annak is előnye, ha nem beszél valaki jól a helyi nyelven :-) A fiúk egymásnak adják az infót: a fehér lady takaritott és rakott rendet... szóval, a respect megvan, ami napi több házassági ajánlatban csúcsosodik :-) Baige pedig elnevezett fehér angyalának... Ez jó,nagyon jó: a megújított terasz neve White Angels Beach lesz :-) és Szép Judittal együtt fogjuk gatyába rázni.... :-).... nem csak a területet, de az itt dagonyázó férfiakat is...... Tegnap este Baige 55. szülinapi partija volt, ezért Judit és én is beálltunk segíteni az amcsi pultoslánynak. Iszonyú pörgés volt, este 9-től reggel 3-ig toltuk a pultnál... Akkor mi hazamentünk, a többiek még maradtak, mert a bár még vígan üzemelt. Baige és a pultoslánylány helyi udvarlója a grillet csinálta. Ivor, Judit férje -egy héttel az eskövűjük után- egész éjjel vigyázott ránk a pultnál,ahogyan Ki Mani, a raszta esküvői tanútársam is. Alakul egy jó kis család, alakul egy összetartó kis társaság :-) Baige bárja: a Hibiscus bár Bequián a legnépszerűbb hely a helyi lakosok körében Az egyik kedves törzsvendég Szép Judit, a leendő menedzser és Baige, a főnök Életkép: Baige és a sellő :-)

Víz, víz, víz...

Naponta szembesülök azzal, hogy milyen nagy kincs itt Bequia szigetén a víz. Míg St.Vincent szigetén állandóan esik az eső, és rengeteg folyó, vízesés van és hatalmas zöldellő hegyek és esőerdők, addig a szomszédos, alacsonyabb Grenadine szigeteken, így Bequián alig esik eső...van hogy het ekig egy csepp sem. Még az ivóvízből is nagy hiány van, nemhogy főzésre, mosásra, öntözésre gondolhassanak... Minden ház mellett hatalmas víztároló tankok épülnek, ahol felfogják a ritka esővizet és azt használják fel, még ivásra is... A településen hatalmas tartályokban tárolják a vizet és hiány esetén innen ingyen lehet vételezni - a szállítás viszont drága. A Világbank finanszírozásában felépült egy tengervizet sótalanító telep a sziget egyik részén, amelyet közösen meglátogattunk néhányan. Az 1,2 millió USA dolláros beruházás egy halászfaluban épült fel, s a település minden lakosának napi húsz gallon ivóvizet tud majd szolgálni. Jelenleg ingyenesen vételezhetnek vizet egy központi csarnokból, de további beruházásokat követően minden háztartásba vezetéken juthat majd el a víz - akkortól viszont fizetni kell majd érte. Több nagy szálloda, étterem saját kis méretű sótalanító berendezéssel rendelkezik,mert anélkül működésképtelenek lennének. Juditék házában,ahol sokan laknak együtt nagyon nagy gond a víz hiánya... Sokszor főzni, mosni sem tudnak, még az ivóvízzel is spórolni kell... Az ehhez hasonló háztartásokban minden vizet felhasználnak, a használt mosóvizet pl. a WC leöntésére...ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi otthon milyen pazarlóan bánunk a vízzel... Itt, a szigeteken az árm és minden más erőforrás, pl. a benzin is igen drága... Nagyon magas költséggel szállítják ide az élelmiszereket is...a szárazság miatt a zöldségek termelése is nehéz.. Zöldséget, gyüómölcsöt alig esznek az itteniek, mert szinte megfizethetetlen. Miközben alig van munka és alacsony a jövedelmi szint, kb. hatvanezer forintot keres egy alkalmazott, addig pl. egy kilogramm paradicsom 500-600 forint, egy kg. helyi zöldpaprika ára kb. ezer forint... Én vegaként nagyon sok pénzt költök ezért élelmiszerre, pedig alig eszem valamit...S ennek is a vizhiány az oka... mármint, hogy nem tudnak locsolni, termelni... Herman Belmar, a sziget volt parlamenti képviselője szervezte a sótalanító üzem építését Egy ilyen kék tartályban 44 gallon ivóvíz fér el Jutka, Kata és Judit a politikussal a vízsótalanító telepen

Végre egy karibi esküvő :-)

Múlt héten életem egyik legjobb eseményén vehettem részt: Szép Judit barátnőm férjhez ment Ivor Simpsonhoz, itt Bequia szigetén és én voltam Judit tanúja!!!!!! Mindig nagyon szerettem volna egy karibi esküvőt - de arra gondoltam,ha ez nekem /már kétszer/ nem jött össze, hát, nincs rá esély, hogy ilyenen résztvevő lehessek. Judit azonban segyített ezen. Egyik nap úgy jött vissza St. Vincent szigetéről, hogy jelentkeztek esküvőre, megvették a gyűrűket és a ruhákat és két hét múlva házasságot kötnek. Hát majdnem elájultam a meglepetéstől, de nem csak én... mert csak ezt követően tudta meg mindkét család az örömteli eseményt. Judit és Ivor nagyon határozott elképzelésekkel rendelkeztek és szerencsére nem engedtek a karibi család nyomásának, hogy az itt szokásos csili-vili cukormázas partit rendezzék meg. Minden úgy sikerült, ahogy a fiatalok akarták: Judit egy szép himzett pamut-ruhában, rövid fályolban, karibi kék fülbevalóval és karibi kék szandálba öltözött fel és egy szál helyi fehér virág volt a kezében... .S motorcsónakkal mentünk a Princess Margaret strandra, ahol naplemente előtt, mezítláb - a két fiatal és mi, Ki Manival, a raszta tanú sráccal együtt - mezítláb voltunk :-) A helyi lelkész adta össze a párt, nagyon szép volt, alig tudtuk visszatartani a könnyeinket... Judit virágján egy otthonról hozott magyar nemzeti színű szalag volt, s én az asztalra csempésztem egy magyar címert, amit látva Judit elsírta magát... meg én is... A szertartás után pezsgőztünk, boroztunk és a friss házas naplementében fotózkodott és Ivor fiatalkori álmát beteljesítve a közeli barlanban is készültek gyönyörű fotók. Utána négyesben ittunk egy koktélt a közeli bárban és Judit skypon tudott beszélni a családjával... Akkor otthon már éjjel egy óra volt, de mindenki ébren várta Judit és Ivor jelentkezését.... Nagyon szép és nagyon megható pillanat volt, amikor Judit fátyollal a fején elmondta a szülőknek, akik nagyon szorítottak, hogy minden jó legyen.... viszotn anyagi okokból nem tudtak ideutazni, hogy részt vegyenek a legkisebb lányuk esküvőjén.... Tervek szerint Judit és Ivor nyáron hazalátogatnak és otthon is rendeznek egyházi esküvőt - itt ugyanis az egyházi esküvő egyúttal az állami esküvőt is jelentei, bejegyzik a hivatalaos anakönyvbe és kiadják a házassági kivonatot. Itt semmi huza-vona nincs, nem úgy mint otthon, ahol hónapokik kellett volna várna az engedélyre, hogy egy karibi srác feleségül vehessen egy európai lányt. Itt a tanúknak sem kellett semmi hivatalaos papírral igazolni magát, csak egyszerűen aláírtuk a nevünket és kész... Valahogy itt minden olyan normálisan, egyszerűen zajlik, nincs semmi probálázgatás. Utána még motorcsónakkal elmentünk egy nagyon elegáns helyre, ismét koccintottunk, majd Ivor családjánál volt a vacsora... Hihetetlen mennyiségű étel volt, némi bor, s főleg üdítő, mert a családban nem szokás a szeszes-ital fogyasztása.... Ez után a házasok leléptek és egy rejtekhelyre távoztak három napra, amit Donnaka, az itt élő ír férfi biztosított Juditéknak... S most Ivor ismét dolgozik, s mindketten nagyon boldogok... S nagyon jó látni két fiatalt, akik igazán szerelemmel szeretik egymást, s szinte meg sem tudnak lenni egymás nélkül :-)

A karibi bálnavadászatról: Bequia 1.rész

Korábban már írtam az itteni bálnavadászatról és bizony téves információt is közzétettem. Nem több száz éve, hanem csak a XIX. század óta, egy skót és amerikai telepes ötlete és betanítása után kezdték el itt a bálnákat vadászni - azaz igazából nincs kulturális hagyománya szerintem - mert hát mi az a 100-130 év? Tehát nem a korábbi őslakos indiánok és nem is a betelepített fekete rabszolgák ötlete volt a bálnavadászat. Brüsszelből kedves harcostársam, Toma küldött egy rövid cikket, ide másolom és remélem, fotókat is sikerül feltöltenem::::: Jelentős évszám a környezetvédők számára az 1986-os. Örömüknek természetesen nem a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófa ad okot, sokkal inkább a Nemzetközi Bálnavadászati Tanács (IWC) által hatályba léptetett kereskedelmi bálnavadászati moratórium. Négy évvel korábban, 1982. július 23-án ültek össze az IWC delegáltjai, hogy a kereskedelmi bálnavadászat betiltásáról szavazzanak. 25 igen, hét ellenszavazat, és öt tartózkodás mellett a világ úgy döntött, hogy nem vadássza tovább a drasztikusan lecsökkent bálnák állományát. Japán, Norvégia, Peru és a Szovjetunió azt az ellenvéleményt fogalmazták meg, hogy addig nem támogatják a moratórium bevezetését, míg ennek szükségességére tudományos bizonyosság nem mutat rá. Japán végül visszavonta az ellenvetést, mivel az Egyesült Államok megfenyegette őket, hogy csökkenteni fogják a számukra az Egyesült Államok felségvizeire biztosított halászati kvótákat. Mivel a moratórium a kereskedelmi bálnavadászatra vonatkozik, ezért kutatási célokra továbbra is engedélyezett vadászatuk. Norvégia azonban 1994-ben kereskedelmi bálnavadászatba kezdett, 2006-ban pedig Izland is követte a példáját. Környezetvédő szervezetek erősen kritizálják Japán ún. kutatási célú bálnavadászatát, mely éves szinten 900 bálna (850 csukabálna és 50 púposbálna) zsákmányolását engedélyezi. Kivételt kaptak egyes őslakos bálnavadász törzsek is, akik hagyományos eszközökkel, kis mennyiségben vadászhatnak bálnára, mivel számukra ez táplálkozási vagy kulturális szükséglet. Közéjük tartozik például egyes északi sarkköri népek tradicionális bálnavadászata, mint például a grönlandi, alaszkai és a szibériai, vagy éppen a Saint Vincent és a Grenadine-szigetek lakosainak tevékenysége. A Saint Vincent és a Grenadine-szigetek bálnavadászata valójában már csak egy idős úrra és az unokaöccsére korlátozódik, akik elmondásuk szerint hagyományos kézi szigonyokkal és facsónakkal veszik üldözőbe óceánjaink gigantikus emlőseit. Bequia sziget egyik hírességévé is vált ez a megmaradt hagyomány, itt tevékenykedik ugyanis a két, kultúrát őrző szigetlakó. A 2000. esztendőig általában két púposbálnát vadásztak le évente: egy anyát és a borját. 2000-ben azonban az IWC úgy határozott, hogy háromévente két egyedre csökkenti a kvótát. Főleg a borjak vadászata okozott kellő feszültséget az IWC ülésén, ahol a bálnavadász-ellenes delegáltak a borjak vadászatának tilalmát kezdeményezték, míg ellenben a bálnavadász-párti országok azzal érveltek, hogy valójában nem más ez, mint a bárányfogyasztás. Két évvel később ismét összeült a bálnavadászati tanács, és az új kvótakiosztásokat úgy határozták meg, hogy maximum húsz egyed levadászása legyen engedélyezett 2003 és 2007 között azzal a feltétellel, hogy 2005-ben újravizsgálják, hogy az évi négy púposbálna leölése fenntarthatónak minősül-e. A 2008 és 2012 közötti periódusra kiszabott fogási limit nem változott, szintén húsz példányt engedélyeztek. 2012. júliusi IWC ülés hangulata aztán meglehetősen paprikásra sikeredett. Több Saint Vicent és a Grenadine szigetekről érkező civil is kifejezte aggályát, hogy valójában a szigeteknek nem szabadna engedélyezni a bálnavadászatot az őslakos hagyományokra hivatkozva, ugyanis a szigeteken az őslakók soha nem vadásztak bálnára. Louis Mitchell Joseph, a Környezeti Tudatosság Kelet-Karibi Koalíciójának képviselője elmondta, hogy egyetlen dokumentum sem árulkodik arról, hogy a helyi őslakos népek, a kalinagók és a garifunák valaha is vadásztak volna bálnára. Egyetlen korábbról megmaradt bálnavadász fegyvert vagy bálnatetemet sem találtak még. Ezt a „hagyományt” 1875-ben egy, a Bequia szigetre letelepült skót telepes, William Wallace teremtette meg, a francia Joseph Ollivierre bálnavadász társával együtt. Az amerikaiaktól tanult bálnavadászati módszereket használták, ami semmiképp sem nevezhető helyi, tradicionális szokásnak. Manapság pedig már motorcsónakokat is használnak, ami aztán szintén nem tekinthető hagyományos módszernek. Pedig a sziget lakóinak elemi érdeke lenne megvédeni a bálnákat. A 2010-es Tomas hurrikán szinte a teljes mezőgazdaságát letarolta, az ezt követő két évben pedig a banánültetvényeket vitte el egy fertőzés. A szigetnek szinte már csak a turizmus maradt egyetlen bevételi forrásként, melyhez jelentősen hozzájárul az olyan természeti értékek szépsége, mint a bálnák feltűnése. Az Beguia környéki vizekben felbukkanó egyik bálnafaj Bálnacsontot árulnak a turistáknak Port Elisabeth-ben, Bequia kikövőjében A Bálnacsont-bár bejárata, Port Elizabeth, Bequia A Bálnacsont étterem reklámja, Port Elizabeth, Bequia Bálnagerinc- ülőkék, Port Elizabeth, Bequia Bálnacsont Bár: Mai menü /Bálna nem szerepel az étlapon!!!!/, nem tudom, ha fognak bálnát, évente egyszer, akkor lehet-e itt bálnát enni???? A béke a tányérodban kezdődik! Legyél vega :-) A bálna-vadász blogbejegyzést folytatom majd mert ellátogattunk egy bálnavadász faluba és ott sikerült bálnavadász felszereleseket is fotóznom! Folyt. köv....

Séta Holdlyukban

Pici sziget Bequia, talán ötezer lakosa van összesen.S mégis, még ezen a kis helyen is van meglepetés... Egy 2007-es kiadású helyi katalógusban találtam egy rejtélyes helyet, a Moonhole-t /Holdlyuk/, melyről egy fotó is mellékelve: a tengerparton sziklákra épített hatalmas rejtélyes kastély-szerű építmény a Moonhole /egy kerek lyuk a sziklában, ez a Holdlyuk eredetileg/ mellett. Állítólag ezen keresztül nézve a legszebb a naplemente errefelé. Az épületet valamikor az ötvenes években építette egy amerikai férfi, aki hatalmas építményt hozott létre itt, követve a sziklák alakját: kiugrók, beugrók, teraszok, tetők, járdák, lépcsők tömkelege - s itt élt évekig a feleségével. A ház ma kísértetkastélynak látszik, nincsenek meg az ablakai,ajtajai, számos helyen beomlott a tető... Annyira varázslatos hely, hogy megbeszéltük Judittal, elmegyünk és felderítjük... A helybéliek egyébként nem nagyon látogatják, mert egy kieső részén van a szigetnek, a repülőtér után még tovább, a kőbányán túl kell gyalogolni a part menti ösvényen...s akkor valahol majd ott lesz... Nekünk több sem kellett és a tűző napon Kata, Judit és én nekivágtunk a kalandnak - kb. mindenki hülyének nézett minket... :-) A magyar maffia - mondta Kata - s hát igen... vagyunk most itt ezen a világ vége kis szigeteken négyen is magyar csajok... és hát egyikünk sem ilyed meg az árnyékától. A Moonhole nem csak kísértetiesen néz ki , de a története is az: miután a tulajdonos évekig itt lakott, s álíltólag az italt sem vetette meg, egy éjszaka felkelt az ágyából valamiért.. s akkor egy szikla lezuhant föntről, egyenesen az ágyára.... Ez az eset olyan mély nyomot hagyott a házaspárban, hogy azonnal elhagyták az épületet és sorsára is hagyták - ezután lett szellemek tanyája... Minket azonban a két őrkutyán kívül egy kedves biztonsági őr fogadott és még be is engedett a lezárt és félig omlásban lévő területre és megcsodálhattuk ezt a világvége szép helyet. Az örökösök meg a társak közötti vita dúl, szóval a hasznosítás nincs megoldva, de azért az épület egy része már használható és nagy ritkán még egy-két kóbor bérlő is elmerészkedik errefelé... Hát... ha ilyen helyen élhetnék,,,, ha az enyém lenne... talán tudnék vele mit kezdeni.... S vélhetően lesz is valami: valami nagy szálloda-reszort szerű izének már megépült a közelben a bejárata és néhány bátor, szellemektől nem félő már egy két házat felépített itt, közel a Moonhole-hoz, eszméletlen panorámával a Karib-tengerre és a szinte karnyújtásra lévő szigetekre.... A Moonhole előtti tengerpart Kata a parton A parton: Jutka Szép Judit a parton... s ezzel Bea híján már majdnem teljes létszámban jelen a "magyar maffia" Egy Moonhole közeli ház teraszán

Levlap: Egy régi ház

Tegnap nem sikerült képeket feltöltenem... Talán most: Tipikus karibi faház - ez éppen St. Vincent szigetén az egyik faluban. Ezek a házak a kedvenceim, bár a helyiek már nem szeretik. Sok áll üresen, elhanyagoltan, mint ez is itt. A ház a tenger partján áll, bekerítve, saját partszakasszal, üresen és elhanyagoltan... Ilyet szeretnék én itt, bár ezért mindenki bolondnak tart :-( Na, mondjuk Wc, vagy fürdőszoba az nincs ezekben a házakban, de szerintem ez megoldható lenne. A sorsuk mégis a lebontás...Itt Bequián a MÁSODIK legöregebb, csodálatos faház a kikötőben áll, tulajdonosa biztosított róla, hogy már nem sokáig, lerombolják és helyette épül egy nagy, többszintes ház, földszintjén üzletekekkel, amit majd bérbe v

Villanások

Harmadik napja vacakol itt a net, az egész szigeten, Bequián s mint megtudtam, Szt. Vincent szigetén is... Sok turista, akik a hajókról itt kötnek ki, zavarodottan keresik a kapcsolódási lehetőséget, de hiába... Néhány évvel ezelőtt még elképzelthetetlen lett volna,hogy a net segítségével akár egy perc alatt kapcsolatba tudunk lépni a világ bármelyik pontjával.. most meg mindenki üzött és hajtott, mert nem tudja az e-mailját elolvasni. Nem tudom, jó-ez ez így? Igen,néha jó, néha meg nagyon rossz... Villanások, érzések, képek... ezek következnek most...

Szigeti villanások

Napok óta gondok vannak a nettel, meg a gépemmel is. A már megírt blogbejegyzésem sem tudtam feltölteni, elveszett...Most egy étteremben ülök a Karib-tenger partján és igyekszem valami életjelt adni magamról, ha sikerül, képek formájában: S hát nem, nem működik.... valami megint rossz... Most átmegyek a Facebookra, hátha ott sikerül valami :-(

Bequia Water

Hát eljött a nagy nap... A Rose Hall-i dobosok St.Vincent szigetéről itt léptek fel, Bequia szigetén, két napig. Ketten közülük életükben először voltak itt,mintegy egy órányi járásnyira komppal, egy másik szigeten, amely a saját országuk része, kiindulópontja a Grenadine-szigeteknek.. Három férfi közül ketten még sosem voltak itt... Ez bizony eléggé meglepett... Egyikük kb. 35, a másik több, mint 50 éves... Egy általános iskolás gyerek otthon előbb eljut Nyíregyházára Budapestről, vagy fordítotva, Nyíregyházáról a magyar fővárosba, mint ezek a felnőtt férfiak. Néhány héttel ezelőtt, amikor Rose Hallban éltem, St. Vincenten, s ábrándos szemekkel ecseteltem a Grenadine szigetek szépségeit - ahol két évvel ezelőtt már megfordultam, mintegy 8 szigetet járva végig- nem értettem, miért nem lelkesednek velem, s egyáltalán, mikért hallgatnak??? Számomra sokkoló felismerés volt ez, hogy ezek az emberek kb. a lábukat nem tették még ki a szüőfalujukból.. Nekik tényleg a falujuk jelenti az egész világot, még akkor is, ha két évvel ezelőtt fellépni már eljutottak Kanadába és Venezuelába is... s mégis... a saját országukhoz tartozó több mint 30 Grenadine szigetek egyikén sem jártak még.. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mennyivel jobb nálunk Magyarországon az oktatási rendszer, igen, milyen jók a kötelező tanulmányi kirándulások, a nyári, téli táborok, a síoktatás és minden más, amely kimozdítja a gyerekeket.. S erről jut eszembe, hogy bár ez egy volt angol gyarmat, mégis, az oktatás gyenge. Formálisan ugyan utánozza az "anyaországot", pl. kötelező az egyenruha, és nagy tiszteletben vannak a tanárok, helyi viszonylatban nagyon jó fizetést kapnak és egyáltalán, kapnak fizetést és van társadalombizotsításuk is... míg ez utóbbiak itt nem jellemzők. Nagyon sok embert ismertem meg, aki alig tud írni, olvasni, vagy csak lassan, vontatottan.. Hogyan is érthetnének meg nagyobb összefüggéseket??? Láttam, tapasztaltam hogy a vidéki családok otthonaiban olyan TV készülék van, mely csak zavarosan tud adást fogni - előfizetés, antenna nincs. Rádióhallgatást nem tapasztaltam, illetve de, igen... Az egyházi műsorokat iszonyatos hangerőn hallgatják mindig, már hajnaltól kezdve, általában a nők. Nagy kereslete van a másolt DVD-knek, virágzik az illegális forgalmazás. 5-15-20 kelet karibi dollárért /az alacsonyabb ár a helyieknek, a magasabb ár a turistáknak van/ filmeket, illetve helyi vagy karibi zenéket lehet venni. S megdöbbentő, de a nők a másolt DVD-ken egyházi felvételeket nézegetnek otthon, sokat, sokszor ugyan azt. Mintha ez lenne az egyetlen szórakozás.... Már több kört - férfiakat- megtanítottam az olasz UNO kártyával játszani és borzasztóan élvezte mindenki. Itt néhányan játsszák a hét lapos römit, de nők sosem - engem kivéve... Talán a kártya az ördög bibiliája??? A nők távoltartják magukat tőle, mint ahogy pl. a lottó-szelvény vásárlásától. Én persze azonnal vettem többször is lottót, hátha nyerek dollár százezreket, még ha karibi dollárban is /1 a 2-höz arányban van az amcsi dollár a helyihez, azaz 1 amcsi dollár ér két helyi, kelet-karibi dollárt /, egyszerű átváltani... Sajnos, itt Bequián megtapasztaltam, hogy a turistákat szívesen lehúzzák, minimum dupla árat számítanak fel. A legnagyobb rablók persze itt is a taxisok... De ha kiismered magad, utána már könyebb boldogulni, elosztod kettővel az ajánlott árat, oszt jó napot :-) Visszatérve a Rose Hall-i dobosokhoz, s nem a zenéjükről, mert arról később írok: sétáltunk a parton, fürödtünk a tengerben, ettünk, ittunk a helyi kocsmában, élvezték a helyiek érdeklődését és igen , jól érezték magukat... Nekem meg mindig elszorult a szívem,hogy én itt, több ezer kilométerre a hazámtól milyen otthonosan mozgok, ők meg a saját hazájukban szinte idegenek... Más világ.. Más St.Vincent, az ottani főváros, az ottani klíma, az ottani gondolkodás, és más az itteni vidám, laza és drága túrista élet... Mint megtudtam a bequiai őslakosok kihansúlyozzák, hogy ők nem st. vincentiek, vélhetően lekezelik és lenézik az ottaniakat. Mint a házigazdám felesége is elmodta, ott bűnözés van és problémák, itt meg mindenki nyugodtan él. Itt a házak ajtajai nyitva álltak -míg odaátról nem jött egy csomó vendégmunkás ide dolgozni - s azóta már itt is zárják az ajtókat. Odaát, St.Vincenten sok nyitott házat láttam, amit nem zártak a tulajdonosok, de igazából, nem is volt mit ellopni onnan.....tkp. nincs semmilyük.. Élnek egyik napról a másikra. Nincs jövedelem, nincs társadalombiztosítás, nincs elérhető - mert drága!!- az orvosi ellátás. Sok fogatlan ember - olyanok, akiket még életükben nem látott orvos, vagy fogorvos.. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen szerencsések vagyunk mi otthon, Európában..... Innen nézve nagyon gazdagok, nagyon boldogok és nagyon szerencsések vagyunk.........................................................

De szép nap a mai :-)

Huh....egy nagyon jó nap, itt és most Bequián... Csupa kellemes történés, kedves személyek, egyéni örömök.... Ma a pizza-üzlet tulajdonosa azt mondta, hogy nagyon kedvel engem, de komolyan :-) Pedig nem is vettem nála pizzát és nem is udvarol :-) S még ezer más, apró öröm.. Úgy érzem, már ide tartozom. Szeretem St. Vincenten, a vad tájakat, a kitörni készülő vulkánt a helyes helybélieket a kocsmában, de itt jobban érzem magam... Ebben nagy szerepe van Szép Juditnak is... Ha két magyar összehajol :-) Nagy, szép, előremutat terveket szövünk mi itt, együtt... Jön a másik két magyar lány is hamarosan és aztán folyik majd a pletyi.. Túl sok titok!!!-szoktak tiltakozni az ismerősök, akik nagyon nem szeretik, ha magyarul beszélünk, de hát muszáj!!! Hogyan is fejezhetnénk ki legjobban az érzéseinket, mint az anyanyelvünkön??? Na, mondjuk a napokban nagy meglepetés ért. Egy helyi bár falán olvastam egy nagyon egyszerű és gyönyörű verset angolul - s láss csodát, meg is értettem. Annyira megfogott, hogy lemásoltam, és felolvastam a funkcionális analfabéta /vélhetően diszlexiás/ ismerősömnek, aki talán még életében nem hallott verset :-( S annyira megtetszett neki, hogy megkért, hogy szavaljam el egy helyi rendezvényen :-) Ugyan ez elől kitértem, de azóta már többeknek el kellett SZAVALNOM ANGOLUL a verset :-) El is döntöttem, hogy beszerzem Shelley, Keats, Byron és a többiek verseit és felolvasom a helyi barátaimnak.... előtte persze gyakorlom majd valakivel a kiejtést - de verset egyébként nagyon szépen tudtam szavalni.... általános iskolás koromban évekig voltam a suli fellépői között, verset, prózát is mondtam, sőt még gitároztam is: Szózat, Himnusz, Tinódi Lantos Sebestyén /!!!/ versei-énekei...Milyen érdekes, hogy ez most eszembe jutott....

Szép Judit a Karib-tengerben

Kipróbáltuk a víz alatti kamerát... és igen! Működik!! Na mondjuk, azóta viszont kínszenvedés kinyitni az elemet rejtő rés ajtaját :-(

Kint a vízből :-)

1,2,3,4,5.... and more :-)

Egyedül egy csónakban /Szép Judit felvétele/ A képen ugyan egyedül vagyok, a valóságban azonban nem... Bequián legjobb barátom és segítőm, a blogomról korábban már megismert Szép Judit fényíróval szőjük terveinket. St.Vincent szigeteki közös barátaink, a Rose Hall-i dobosoknak napok óta szervezzük az első Grandine-szigeteki /Bequia-i/ fellépését... A helyzet annyira jó,hogy szinte kétóránént lesz fellépésük... először ingyen bemutató, s utána pedig már pénzért fognak játszani. Ennek szívből örülök, ugyanis önkéntesként élek tkp. Rose Hallban, az ottani kulturásis egyesület meghívásából :-) Judittal tegna este a legszebb bequiai bárban a szórólapokat terveztük,melyet ma Judit és Ivor kinyomtatnak Kingstownban s aztán jön a plakátozás, szerte a településen. Mindenkiizgatott, s tudom, hogy már egész Rose Hall erről beszél :-) Két dobos egyszer-egyszer járt életében Beguián, ami azért a 35-51 éves korukhoz képest igen kevés.. Most pedig egyenesen több koncertet fognak itt adni a hét végén, sőt a CD-jüket a helyi könyvesboltban is fogják árusítani és a koncerteken él leszek az eladó. Nem csak önkéntese, de menedzsere is vagyok a dobos barátaimnak és ez meglepően jól megy itt, Bequián. Az itteni emberek rendkívül nyitottak mindenre. Bárkihez oda megyek ismeretlenül, bármilyen kérdéssel: Kérlek segíts nekem,ezt és ezt szeretném... s azonnal, mintha 100 éve ismernének intézkednek...Az itten emberek hozzá vannak szokva a turistákhoz, belőlük élnek, de többről van szó: arról, hogy szívesen ismerkednek, beszélgetnek, lazák és jópofák és tényleg rendkívül nyitottak. Naponta többször sétálok végig a sétányon, s már -már helyiként kezelnek... Jól vagy? Minden rendben? Nincs semmi gond? Naponta tucatnyian kérdezik meg, oda-vissza a sétányon. Érezd jól magad! Szép napot! Remélem, szereted Bequiát???- kiálltanak utánam mosolyogva :-)

Ketten a képen Lovassy Katalinnal. Kati is magyar lány, önkéntes Richmondban. Itt ismertem meg és azonnal barátságot kötöttünk. Szép napot töltöttünk el együtt kirándulással és rengeteget beszéltünk. Tényleg fél szavakból is megértjük egymást, ahogy Judittal is. Nyitott, kedves, érdeklődő lány, két felsőfokú nyelvvizsgával, egyetemi végzettséggel - volt önkéntes, most már tanár itt. Ismerkedik a karib-térséggel és az önkéntesek világával.Nagy szerencsém, hogy ilyen nagyszerű magyar fiatalokat ismerhettem meg itt, a világ végén... Két évvel ezelőtti magyarok itt: Marcsi, Kriszta és Gábor valamint Judit, s most Judit, Kata és Beáta...kiváló emberek, nagyszerű társak, jó cimborák. Mindig számíthatunk egymásra :-)

A három jó barátnő egy bequiai tenberparton: Kata, Judit és Judit from Hungary :-)

Judit, Kata, Judit és Ivor, a bequiai srác. Itt éppen a legnépszerűbb helyi kocsmában vigadunk egy este. Ivor Judit vőlegénye és végtelenül kedves, szimpatikus srác, mára már őt is barátomnak tekinthetem. Lelkesen tanul magyarul, mert néhány hónap múlva Judittal Magyarorságon tervezik az esküvőjüket, aztán majd itt, Bequián is lesz szertartás. De jó lenne itt lenni, meg otthon is, rérszt venni mind a két szertartáson :-) Nem csak Ivor, de barátjai is nagyon kedvesek, ilyen pl. Romeo, a nagyon magas, vékony raszta srác, akihez Happy Hours-ra, azaz kedvezményes koktélokra rájunk rá néha, ha van pénzünk...

Az út menti kókuszosok :-) Ingyen kókusz, ingyen dzsúz, ingyen a helyi, méregerős, 87.5 százalékos rum :-) Azóta már ezek a helyi férfiak is ismerősként köszöntenek minket, s ők is szeretnék, ha nagyon jól éreznénk itt magunkat :-)

A Bálnacsont bárban

Órák óta a bequiai bálnacsont-bárban ülök és netezek... A bérelt házacskámban nincs internet-kapcsolat, így hát sorra járom a helyi bárokat, éttermeket, hogy netezni tudjak. Szerencsére mindenki igen toleráns... A Bálnacsont bárban már órák óta ülök és nem rendeltem semmit, mégis mindenki kedves és mosolyog... Itt aztán nincs fogyasztás-kényszer, molesztálás vagy a pincérek serte-pertelése... Érezd jól magad, örülünk, hogy itt vagy, reméljük, jól érzed magad -mondja mindenki, ismerős és idegen, bárhol is vagy... Nagyon laza itt élni, s igen szimpatikus a helyiek viszonyulása az idegenekhez. Valóban azt akarják, hogy otthon érezd magad, s mindenki, mindenhol segít. A képen egy helyi árus bálnacsontjai láthatók, amely mindig szomorúsággal tölt el. Miközben egy barátom, Toma Brüósszelben küzd a bálnák vadászása miatt, itt szuvenírként árulják a bálnacsontokat. A Bálnacsont Bárban is csináltam sok fotót- na persze, most nem tudom kinyitni a fényképezőgépem ajtaját, hogy kivegyem a kártyát és feltöltsem a képeket, pedig ezt Tomának megígértem. Itt bálna-gernc-székek vannak, bálnacsont bejárat... Mindig kiborulok a látványától... De Toma, akivel Skype-n beszélgem, megnyugtatott, ha csak találták a csontokat és nem ölték meg érte az állatot, akkor nem ciki, ne görcsöljek azon, hogy éppen egy bálna-gerinc-darabon ingyen-wifizek... De Toma azt is kérte, hogy küldjek neki fotókat... Előbb-utóbb meglesz,ahogy megküzdöma technikával..... De a téma felkeltette az érdeklődésem, szóval, leírom, mit tudtam meg a bequiai bálnavadászatról... remélem, nem értettem félre semmit, mert magyarul és angolul is kérteminfókat..Ezek szerint: Több évszázados hagyománya van Bequia szigetén a bálna-vadászatnak, ugyanis minden év februárjában a bequiai öbölbe beúsznak a bálnak... S akkor a helyi lakosság - több száz éve betelepített fekete rabszolgák leszármazottai élnek itt, de gyanítom, a bálnavadászatot a volt helyi őslakos /azaz Dél-Amerikából valaha ide vándorolt/ indiánoktól vették át. Tehát amikor a bálnák beúsznak ide, az emberek apró kis csónakokkal kimennek az öbölbe és szigonnyal vadásznak bálnára. Hihetetlen látvány lehet, az a hatalmas nagy állat és a kis csónakokkal őt megtámadó emberek... Ha így van, a küzdelem akár egyenlőnek is tekinthető.... A legnagyobb bálnavadász bácsi másfél éve meghalt, ő tudna mit mesélni... Újabban már előfordul, hogy hiába várják az állatot, nem jön, vagy kevés jön, vagy nem tudják elejteni... Mert itt állítólag évente csak egy bálnát ölnek meg, face to face, közelharcban.... Ilyenkor persze végben úszik a tenger... Bequiai mellett vagy egy apró sziget, ott dolgozzák fel a bálnát, s mégpedig minden részét, egyetlen porcikája sem megy veszendőbe... Ez itt egy nagy ünnep, s gondolom, a férfiasság próbája is egyben... Sajnálom szegény bálnát, főleg, hogy a japánok túlvadászása miatt kihaló-sorsra jutott, többek között a Greenpeace ez ellen lép fel igen radikális módszerekkel, szerintem, helyesen... Néhány éve egy magyar nő is volt azon a hajón, amely megtámadott egy japán bálnavadász hajót s majdnem elsüllyesztették őket... azaz majdnem odavesztek a Greenpeace-aktivisták...Minden tiszteletem azoké, akik ilyen radikális módon is fel mernek lépni... Tegnap Donnakával a legmagasabb hegycsúcsot másztuk meg, ahonnak sok Grenadine-sziget s még más caribi sziget is látható... Könnyű túra volt, s végig-néztük a sziget teljes flóráját a füvektől, a kaktuszfán át a mérgező fákig.... Remélem, lesz még alkalmam itt túrázni, mert ez teljesen más élmény, mint feküdni a fehér homokos standon és süttetni a hasam... Na persze, az sem rossz :-)

Donaka lába és a Grenadine-szigetek

A hegytetőn... Mögöttem Bequia kikötője, ahol éppen egy óceánjáró luxushajó /is/ horgonyoz.,

Előre :-)

Könnyen sikerült megszoknom a bequiai arany-életet... Most úgy érzem magam, mintha egy nyírségi faluból hirtelen Siófokra csöppentem volna, a legnagyobb szezon közepén.... Itt, a St. Vincenthez legközelebbi Grenadine szigetek egyikén mindig zajlik az élet. A kikötő sürög-forog, jönnek-mennek a kompok, a vitorlások, a yachtok. Több itt a fehér turista mint a fekete helyi lakos. Laza, vidám,gondtalan - s többnyire persze gazdag- emberek, béke, nyugalom. Fények mindenütt, a parti sétányon, az elegáns éttermekben, az olcsó kiskocsmákban és előttem, az öbölben vagy hatvan vitorlás jelzőfényei... A Fig Tree étterem teraszán netezek ingyen, körülöttem vacsoráznak a csónakokkal a partra érkezettek... Várom a barátaim, akikkel sörözni s kártyázni készülünk. Előtte egésznak Szép Judittal az egyik közeli standon fürödtünk, napoztunk és tervezgettük a jövőnket. Szeretnénk valami megfizethető helyet találni, ahol közösen vállalkozhatnánk és persze jó helyen.... Meglátjuk, sikerül-e? Most nagyon optimista vagyok, mert Judittal és Yvorral, a helyi vőlegénnyel nagyon jól megértem magam, közösek az elképzeléseink :-) St. Vincent szigetéről hívogatnak, hogy mikor megyek vissza, mindenki hiányol.... Hát... nem tudom.... volna ott még dolgom, de én nem bírom a semmittevést... Nem bírom kivárni, hogy egy információ megszerzésére három hetet kell várni... Nekem erre tényleg nincs időm... Három hét... A világot meg lehetne váltani annyi idő alatt.... Hétvégén visszamegyek két napra, mert lesz Rose Hallban egy rendezvény, amit nem hagynnék ki, de aztán hétfőn vissza ide Bequiára :-) Kata itt volt nálam Richmondból, elhozta a pendrive-mat, amelyen a St. Vincent szigeteki temetésen készült fotók és videók vannak. Átnéztem őket.... S mivel Melinda barátnőm, aki néprajz szakon végzett, külön kérte, most feltöltöm a karibi temetés képeit... Az egész falu táncolt, énekelt, bulizott a koporsót kísérve... Hosszú volt a búcsú a a tüdőgyulladásban meghalt nagymamától- de fájdalmas, a lányainak. A mama még most is élhetne, de általában későn jutnak gyógyszerhez, s leginkább az imában bíznak... Hát ...ilyen banális dolog miatt halni meg :-((((

Temetési szertartás a templomban. Az idős hölgy szájharmonikával búcsúzott az elhúnyt nagymamától. Mellette feketében az elhunyt egyik lánya

Temetési menet a falu utcáján.... hosszan kígyózott a sor a temetőig.

Két dobos csapat is játszott végig az úton és a sírnál is. A képen a Rose Hall-i dobosok közül Selwyn Patterson és Walton Samuel.

Az úton a temető felé mindenki énekel, táncol

A sírhantra élő virágok ágait tűzték és gyertyákat gyújtottak. Kettőnket, Katát és engem is megtiszteltek azzal, hogy gyertyát kaptunk és a sírra tehettük. Mi, a két magyar, nagyon szomorúak voltunk a nagymama gyors és értelmetlen halála miatt....de az itteni felfogás alapján a falu lakosa táncolt, énekelt és vigadt, mert már nem vár több szenvedés az elhúnyra :-(

Jó itt, Bequian :-)

Ma a három magyar lány, itt a világ végén, Bequián egy nagyon jó progrmaot szervezett: egyótt elsétáltunk a sziget másik sarkába, hogy a teknős-béka-mentő telepet megnézzük... Az óceánból minden évben erre a partszakaszra jönnek ki a teknősök tojásokat lerakni, s ezeket beszedik és védett körülmények között kikeltetik, majd jóval később a már kifejlett állatokat visszaengedig a természetes környezetükbe. Ez a program a kihalástól kívánja ezeket az állatokat megvédeni, mert egyébként a tojásokat nagyon sokan pusztítják,szóval sokkal kisebb lenne az esély a tülélésre e nélkül a telep nélkül. Ut közben aranyos helyi férfi hívott meg minkett ingyen kókusz-lére, kókuszhusra és még rummal és dzsüzzal is megkinált minket. Mint mondta, ő nem adja el a kókuszt, mert minek? Olyan sok van belőle, hogy elosztogatja, meg tüzben elégetik... ezt mondjuk nem értettem....

Kedves invitálás .... Most mennem kell, mert a vaksötétben egy étterem teraszán ingyen - netezek, de már Juditék várnak rám...

A ránc több pénzzel jár :-)

Egy barátom a messzi távolból véleményezte a blogom egyik bejegyzését, amely annyira tetszett, hogy ide másolom... Azt hittem, meghalok a nevetéstől, mert a címnek kiemelt mondata ez : A ránc több pénzzel jár..... Hát igen.... Valóban, én is rosszul vagyok attól,hogy valami öreg, ráncos, fiúkra vadászó nyanyának látnak itt a helybeliek - szerencsére egyik sem vagyok ... /még..../ :-) Viszont mielőtt ide jöttem, felvarrattam a szemhéjamat Budapesten, elsőnek a barátnőim közül :-) Általában ellenzem ezeket a beavatkozásokat, de már annyira ronda voltam, hogy meg kellett tennem... A műtétet végző szemész orvos és a csapat hihetetlenül profi volt és olyan kellemes, jó hangulatban beszélgettünk a műtét előtt, alatt és után is, hogy kifejezetten jó élmény volt...Szóval, nem hogy megbántam volna, de mindenkinek, férfiaknak is, bátran ajánlom: dr. Tönköl Tamást keressétek, a Bp. V. Király u. 1./d-ben :-) Tehát íme barátom írása: "Hát, ezek az öreg turista nők... Szerintem az olvasóid érdekesnek fogják tartani a velemenyed az oreg turista nokrol. Te is turista vagy es nem is fiatal! Persze ertem, az borzaszt el, hogy nehogy Te is ilyen legyel vagy ilyennek latszodjal! Az a helyzet, hogy 30 folott egy no mar oregnek szamit egy fiatal pasi szemeben. Ezzel nyiltan szembesultem a romaniai tanctaborban, ahol a hegedus megmondta, hogy hany eves vagyok. Ez furcsa volt, de egyben szemnyito is arra vonatkozolag, hogy a kornyezetemnek milyen kepe van rolam. Ez a helyzet. Ezek a fiatal fiuk penz remenyeben szorakoztatjak az idos nyugatiakat. Az idos nyugatiak nem tudom mit gondolnak. Mindenesetre gondolom jol erzik magukat az ev egy-ket heteben egy karib szigeten, tancot ropva. Szerintem ennyi. Ezzel nem artanak senkinek. A helyi gazdasagnak pedig igencsak fontosak a turistak, akik hajlandok ezreket elkolteni a kis szigetukon. Mas jovedelmi forras nincs is! Ha pedig az ember oreg attol meg szeret nyaralni es jol erezni magat. Erre nem csak a husz eveseknek van joguk. Nem is emlitve, hogy a husz evesek sokkal kevesebb penzt hoznanak a konyhara mint a 70 folottiek. A ránc több pénzzel jár! Ja, es a penz! Mar maskor is irtam, hogy a penz fogalma is teljesen mas kivulrol es belulrol, hasonloan a korossaghoz csak ellenkezo iranyban. A szigetieknek a penzesseg kepe felnagyul a turista igazi helyzetehez kepest. A turista pedig nem erzekeli a sajat korossagat a kornyezete altal felfogott realitashoz kepest. Ez nem foldrengeto filozofia, de megis mennyien aldozatai vagyunk a csalo onkepnek vagy csalo kulso kepnek.

Bequia szigetén

Ígérjétek meg, lányok....

Sawi, Jutka és Hope a Chateaubelair-i tengerparton Megelégelve a semmittevést Rose Hallban, Szép Judit segítségével béreltem egy kis apartmant Bequián és elhagytam St. Vincentet... Előtte Judit két napig nálam volt látogatóban és végre jól kibeszélgethettük magunkat - magyarul :-) W. anyukája, a családja és barátaim, a Rose Hall-i dobosok, azaz Gilroy és Selly is mindannyian kiakadtak azon,hogy miért akarok elmenni Rose Hallból, ahol valóban király helyem volt, sőt, mindenki szeret, a mefürdetett, kibolhátlanított, megetettt kiskutyától kezdve egy családtag kingstown-i barátjáig bezórólag... Igazából én sem tudom, mi a bajom... Lassan három hete dekkolok egy faluban, ahol semmi sem történik, a tengert nézem a távolban a konyha teraszáról, egy-két naponta van két-három órai programom a barátaimmal - és halálra unom magam több ezer kilométerre Budapesttől.... Hát nem volt más választás: felkerekedni és elhagyni St. Vincentet... Könnyek, szomorú tekintetek, sértettség és igen.... megtört szívek.... A kompon Bequai felé még szomorú voltam, de este, a nyitó koncerten, melyet persze hogy St.Vincenti fém-dobos együttes adott, már nevettem és felszabadultan beszélgettem Judit vőlegényével, aki nagyon kedves, csöndes, de mégis vidám és nagyon nyiott fiu... Magyarul akar tanulni!!! Én meg angolul!!! Szóval, rögtön megvitattuk a borfogyasztási szokásokat az ő szigetén és az én szülőföldemen.... Hihetetlen.... de éjjel egy óráig buliztunk Bequia egyik bárjának teraszán! A nyitó program ingyenes volt, az italok nem olcsók, de egyet-egyet meg lehet engedni... Hatalmas tömeg, fehér turisták tömege.... többségük inkább hetvenen felül... Annyira elszoktam a fehér emberek látványától három hét alatt,hogy teljsen rosszul éreztem magam és idegenként..... és hát utolért az a látvány, ami előtt a Dominikai Köztársaságból elmenekültem: öreg, kövér, ráncos fehér nők amint kelletik magukat a fiatalabb kanoknak.... A hideg kiráz a látványától is... Persze itt nem olyan durva, mert ez egy nyaralóhely és mindeki táncol, nevet, lazul, strandol, vitorlázik. De mégis: mikor látom a trampli nőket miniszoknyában riszálni .... mindig arra gondolok, ugye én nem leszek ilyen??? Vajon ezek a nők, illetve idős házaspárok voltak-e itt korábban? Tudnak-e valamit erről az országról? A karibi kultúráról??? Ismerik-e az embek gondjait?? Vagy csak most, már nyugdíjasként jönnek ide learatni azt, ami itt szép, ami élvezetes???? Pesti barátnőim!! Ígérjétek meg, hogy vagy most, még erőtök teljében, fiatalkén, szépként, aktívként végigjárjátok ezt a térséget Kubától Tobagóig, vagy ígérjétek meg, hogy magányos vén izéként nem jöttök ide a seggeteket rázni :-( Tudom, nagyon élesen fogalmazom... Meg is kaptam a kiosztásomat a St.Vincenti barátomtól: én mindig mennék valahova, én mindig csinálnék valamit, én soha nem vagyok fáradt, én nem akarok aludni de legalább pihenni napközben, én tele vagyok tervekkel, én naponta váltom a saját terveimet is.... Igen... itt még fel sem kellnek én már tervekben háromszor megkerültem egy rakétával a Földet... Rossz hangulatban és teljes értetlenségben váltam el Rose Hall-i barátomtól aki zenészként nem hajlandó átjönni komppal Bequiára, ahol a 10. ünnepi zenei fesztivál zajlik helyi és nemzetközi fellépőkkel.... mert rosszul érzi magát az egy órás úton a kompon a hullámok miatt!!!! Gyógyszert persze nem hajlandó beszedni a tengeri betegség ellen... Nem volt más választásom... Továbbhajóztam, egy szigettel arrébb............................................................................új időszámítás kezdődik.....

Bequiai-i tengerpart

Strand helyett temetés

Hétvégén mindig sok program van, amert ekkor szabadok a Rose Hall-i dobos barátaim. Pénteken a fővárosban léptek fel, ahol a St. Vincent és Grenadin -szigetekre delegált venezuelai nagykövettől vettek búcsút meglepetés-party keretében a helyeik. Több órán keresztül zajlott a hihetetlenül jó hangulatú búcsú: fuvolástól, hip-hoposokon át, szavalóktlól tánccsoportig mindenki fellépet.... De a legjobb az volt, amikor egyszerű emberek búcsúztak a nagykövettől.. Idős asszonyok, akiknek régóta húzódó vizum-ügyében segített, iskolai csoport, akit anyagilag támogatott, dobosok, akik segítségével jutottak először külföldön fellépési lehetőséghez... és ezernyi más személy és szervezet. A nagykövet mellett St. Vincent egy-két minisztere is megjelent, és láss csodát, semmi faxni, testőrök, meg biztonsági szolgálat, semmi sötét autó meg sötét napszemcsis ügynökök. Mindenki normális embernek látszott. Együtt beszélgettünk, ettünk, ittunk fotózgattunk a kiválóságokkal, akik sorba megölelték az őket köszöntőket. A Rose Hall-i dobosok is hihetetlenül jó programot adtak, szerencsére videón sikerült megörökíteni, egyszer talán erre a blogra is fel fogom tölteni... Este, hazafelé egy útszéli étteremben alakult úgy a dolog, hogy amcsi turistáknak adtunk koncertet, amitől ők persze elájultak, annyire tetszett nekik, az eredmény: a tulajdonos meghívta a dobosokat rendszeres fellépésre :-) Hétvégén igéretet kaptam arra, hogy végre elvisznek autóval egy jó kis stranda. A megbeszélt időben strandfelszereléssel felszerelkezve vártam a barátaim, akik azonban arra kértek, öltözzek át... Nem értettem miért... Kikötöttünk egy közeli faluban,ahol hatalmas tömeg volt, az utcűt teljesen elfoglalták. Ott összefutottam egy magyar önkéntessel, akivel nagy vidáman cseverésztünk... Egészen addig, míg a közeli templomból ki nem hozták a koporsót...

A venezuelai nagykövet köszönti az egyik Rose Hall-i dobost Váratlanul a strand helyett egy temetés kellős közepébe csöppentem..... A több száz fős tömeg végigkísérte a szerpentinen az elhúnyt nagymamát, végig énekeltés és táncolták az utat... A Rose Hall-i dobosok más dobosokkal együtt végigdobolták és táncsolták a vagy két órás utat és magát a temetést is. Megrázó élmány volt idegenként a falusiakkal együtt gyászolni... Azaz, mi a két magyar és még két külföldi átéreztük a nagymama eltávozását - gyász formájában... A falusiak viszont énekeltek, mulattak és körbetáncolták a sírhatnot is. Muszáj volt megkérdeznem, minek örülnek ennyire? Végtére ez egy temetés, nem? Egy ismerős lány elmondta, azért az öröm, mert az elhúnyt megszabadult minden problémájától, neki már jó.... Mikorral beletörödtem, hogy ez a vidámság a helyénvaló, befejeződött a szertartás és az elhúnyt lányát, aki akkor kezdett zokogni, úgy kellett elvonszolni a sírtól.... Szóval, nem mindenki vigad... csak ki milyen felfogással vesz részt ezen a búcsún... A temetés után vittek volna a strandra, de nekem ehhez nem volt kedvem. Végül egy közeli településen, Denis üzlete előtt römiztünk és beszélgettünk késő éjszakáig. Közben üvöltött a karibi zene és vigadott mindenki,aki arra vetődött.

Egyedül az úton :-)

Rose Hallban, a ház közelében Yellow-val, az egyik unokával mangót szedni indulunk. Három nagyfiúval és egy kislánnyal, az édesanyjukkal és a nagymamával élek egy nagy házban. Mindenkivel nagyon jó a viszonyom és ennek külön örülök. Legtöbbször Yellow segít nekem, mert ő többször van itthon. Már több alkalommal szedtünk együtt mangót, s kaptam tőle friss cukornádat is :-) A zöld, kemény mangót szedik fel, a sárgább, érettet, aminek a csumája már fekete,csak az állatokkal etetik. Yellow zöld-mangó-salátája, melyet csak nekem készített igazi csemege: Végy egy zöld, kemény mangót, mosd meg, héjastúl vágd vékony szeletekre, kicsit sózd meg, önts rá kevés vizet és keverd össze ízlés szerint erőspaprika-krémmel /pl. Erős Pista :-)/ Hihetetlenül finom, megér egy próbát Budapesten is!!! Már annyira untam a faluban a semmittevést, hogy eldöntöttem, egyedül bemegyek a fővárosba, ami innen 70 kilométerre van. A helybéliek a fejüket csóválták, mert féltenek a "nagyváros - tízezer ember, ennél több lakik csak abban az egy budapesti kerületben, ahol élek!" bajaitól. De nem tudtak megállítani. Meg kellett ígérnem, hog rendszeresen telefonálok és értesítem az ittenieket helyzetemről. Hétkor izgatttam felkeltem, hogy le ne késsem a kb. 8 órakor jövő, egyetlen délelőtti járatot Rose Hallból Kingstownba. Ám amint lesétáltam, láttam, hogy senki sem vár a buszra. Ettől annyira begörcsöltem,hogy azonnal megkértem a kisbolt előtt parkoló autó vezetőjét, hogy vigyen le a kb. 10 kilométerre levő következő faluba, mert ott van rendszeres járat. Ő ugyan nem ért rá, de azonnal leállítt egy másik autót, melyben egy helyes család utazott és rájuk bízott. Szerencsémre nem csak a közeli településig vittek el, de egészen az út feléig. Ott aztán leadtuk a gyerekeket a nagymamának, majd a sofőr elvitt minket a feleséggel még egy faluig, ott kitett minket. A feleség azonnal megállítt egy dzsippet, betessékelt s újabb falvakat tudtunk le. Megálltunk egy középisklánál, ahol a vezetőnk egy perc türelmet kérve, távozott. Mivel negyed óra múlva sem jött vissza, ott hagytuk az üres autóját /slusszkulcs benne/ és leintettünk egy másik kocsit.. Végül a feleség átültetett a helyi buszjáratra, miután megbeszéltük, hgy annak végállomása nekem is a végcélom - majd búcsút intve távozott dolgozni. Rövid másfél óra alatt hát bent is voltam a városban. Persze azonnal felhívtam a barátom, hogy megérkeztem, majd a nap folyamán többször is tájékoztattam, hol vagyok és mit csinálok. Arról persze egy szót sem szóltam, hogy több stop után vagyok :-) Itt ez egyébként teljesen normális, hiszen ritka és tömött a helyi közlekedés, az ismerősök mindig elfuvarzzák egymást és ha kell, idegeneket is. Mondjuk, európai nőt ritkán látni egyedül, stopolni :-) Egyik éjjel a barátaimmal egy falusi diszkóban voltam, de a sofőrünk ott felejtett minket szó nélkül... Hát éjjel kettőkor hiába hivogattunk telefonom másokat, senki sem vette fel. Végül nagy nehezen gyaloglásra bírtam két barátom, bár minimum két órás gyalogút állt előttünk az éjszakában. Itt utálnak gyalogolni!!! Nem is nagyon hajlandók rá, kivéve azokat a farmerokat akiknek nincs más módjuk eljutni a földjükre. Végig vánszorogtunk egy-két falun a sötétben, él elől, nógatva a két hatalmas nagy kredenc férfit, majd éjjel háromkor megállítottunk egy dzsipet és hazáig vitettük magunkat: No problem - mondta az idegen és mosolyogva hazáig vitt minket, úgy hogy közben még egy kis kitérőt is tett.. Végig nevettem az utat, nagyon szeretem ezt a toleranciát itt!!! Kingstwnban, egyedül, végre!!! Fagyizó, étterem, üzletek, piac, séta, lődörgés. Attól viszont távol tartottam magam hogy egyedül bemenjek egy kocsmába - jobb a békesség :-) Aki csak utamba került, mindenkivel beszélgettem és névjegyeket gyűjtöttem be: a hatalmas élelmiszer-bolt főnökétől a kis kifőzde tulajdonosától pedikűrösön át ingatlanügynökig, mindenkitől. Legjobban itt is a helyi kínai üzletben lehet vásárolni.. olcsó árak és kedves emberek.. De az itteni szír kereskedőket is nagyon kedvelem, akár férfi, akár nő -általában több családtag is -van a boltban, kitüntető kedvességgel fogadnak és mindig meg kell mondanom, hogy honnan jöttem.. Hát Magyarországról, tudod, Kelet-Európa...kezdem...de azonnal mondják, áááááááá Budapest...igen, tudjuk, gyönyörű hely :-) Szóval semmi gond, amit a helyi eladólányokkal nem tudok megbeszélni, vagy megértetni azt a szír kereskedőkkel kb. három másodperc alatt rendezem - és mindig visszavárnak, sőt emlékeznek is rám :-) Kora du. elindultam vissza Rose Hallba, mert ígéretet tettem erre...mármint, hogy nem fogok sötétben egyedül bolyongani.... Touchamaba kaptam elsőnek buszt, kb. két perc alatt. Oda megérkezve eldöntöttem, hogy ismét stoppolok - de a közeli kisbolt raszta eladója felismert és behívott hozzájuk, W. barátjának boltjába, mert attól tartott,hogy napszúrást kapok. Ott aztán Denisnél végre ihattam egy jéghideg sört és megkínáltam a helybélieket a Kingstownban ajándékba vett jamaicai rumból. Mondjuk, nem vettem észre, hogy a hét decis üveg több,mint felét elkóstólgatták, de jól van ez így... Itt mindenki ad a másiknak, ha van miből, és az is biztos, hogy ő is fog kapni, ha lesz miből.. Denisszel és a kocsmalátogatókkal, az autószerelővel és egy kisfiúval is jól elkvaterkáztam, s amikor indulni akartam,hogy kivárom a helyi buszt, hogy azzal menjek fel a hegyre, Denis intett, hogy elvisz az éppen megszerelt Toyota Corollájával... Egészen hazáig fuvarozott csomagjaimmal, a Mama házáig és egyúttal meghívott a pénteki szülinapi bulijára a házába :-) Imádom ezt a helyet :-)

Templomjáró leszek???

Nem gondoltam volna, hogy egyszer még azt mondtom, az egyik legjobb élményem a karib-térségben egy istentisztelet lesz.. Pedig így történt... Bár a világon mindenütt felkeresem a templomokat, imaházakat, mecseteket, de istnetiszteleten ritkán veszek részt. Kivétel volt ez alól néhány éve, amikor egy hihetetlen út során, egy csuklós Ikarusz busszal /!!!/, melynek első felén ülések, a csukló után viszont ágyak voltak,/ végigjártam Ny-Európa összes kultikus katolikus helyét Ausztiától a Csendes Óceánig. Akkor szinte naponta voltam kegyhelyen, templomban vagy bazilikában és az egyházi rendezvényeken is részt vettem. Másfél évvel ezelőtt olyan szerencse ért, hogy Péter, New Yorki barátom elvitt Harlembe, ahol egy fekete istentiszteleten vehettem részt. Elképesztő hatással volt rám a több órás rendezvény, nem csak a vallásos része, de az emberek szeretet, nyíltsága is, amely felém irányult. Mikor itt Rose Hallban, St. Vincent szigetén vendéglátóm, a Mama felvetette, hogy menjek el vele vasárnap a helyi istentiszteletre, azonnal igent mondtam. Nehézséget okozott, hogy úgy véltem, nincs ehhez megfelelő ruhám, de több váltás után végül egy kis fekete ruha, fehér felső és fekete szalmakalap és papucs mellet maradtam... A Mama végig segített, és csak annyit mondott, Ne aggódj, amitatt, hogy úgy érzed, nem megelelő a ruhád, Isten megérti ezt... Ez a fajta elfgadás és tolerancia jellemző itt a vallásos életre. Ebben a pici, zsákfaluban három különböző felekezet /mindegyik reformista/ imaház van és a lakosság mélyen vallásos. Talán nem is annyira az egyházban, mint inkább Istenben hisznek. Ezt megerősítette több olyan falubéli férfi is, aki egyébként sosem vesz részt az istentiszteleteken. Mama már előzó nap megfőzte az ebédet, s vasárnap déletőtt utána szépen felöltözv, kettesben elsétáltunk a közeli imaházba, ahol minden vasárnap három különböző program zajlik. Mi az utolsón vettünk részt, amely több, mint másfél órán át tartott. Az imaház zsúfolásik tömve volt, még az utcán is álltak. Egészen pici babáktól öregik a falu egy része itt volt. Mindenki csinosan kiöltözött,a legelegensabb és leginkáb bevett viselet a fehér ruha vagy kosztüm, fehér kalap, cipő és táska. A rendezvényen élő zenekíséret volt, két gitár, dob, több csörgődob, s legnagyobb meglepetésemre nők vezették a szertartást. Ők mondták a beszédeket, ők énekeletek, ők köszöntötték a ritkábban jelenlévőket - engem is külön üdvözölek- s nő végezte három kisfiú megkeresztelését is. Béke, boldogság, a jövőbe vetett hit - kisimult, boldog arcok, igazi felszabadultság. Nagyon jól éreztem magam, néha még én is énekeltem és tapsoltam, ahogy a többiek.

Én is hülye nyugati lettem?

Elnézegetem a helyiek étkezését, ők meg az enyémet, és mindkét oldal derül a másikon. Én vega lettem másfél évvel ezelőtt, nem eszem semmilyen húst, de tojást és tejtermékeket igen, s főleg zöldséget és gyümölcsöt fogyasztok, azokat is a legtöbbször nyersen. Itt a karib-térségben rengeteg gyümölcs van, s vidéken nagyon olcsó sőt legtöbbször az út mentén felszedhető. A kedvencem itt a mangó, épp most van a szezonja. A család egy közeli kertjében két hatalmas több száz éves mangófa van, és rengeteg gyümölcs a földre lehullva... nem nagyon szedik fel és eszik meg, néha a két disznót kiengedik legelni. Olyan itt a mangó, mint nálunk otthon a szilvafa - mindenütt megterem, túl sokat is terem... Mióta itt vagyok, egyszer láttam egy családtagot enni egy mangót - a többieket még nem is láttam. Amit esznek viszont szinte minden nap az a bab, a rizs és hús - hatalmas adagokban. Láthatóan sokat esznek édességet, leginkább helyi,cukrozott és szénsavas üditőket és nyalókét szopogat fiatal, idős, sőt még egy évesnél kisebb gyereket is láttam nyalókával nyugtatgatni. Én leginkább vizet iszom, a lehető legtöbbet, egyrészt a meleg miatt, másrészt mert vízhiányos vagyok és ez rosszul hat a magas vérnyomásomra, ugyanis a sürű vért nehezebben pumpálja a szíve. Itt mindenki derül rajtam, hogy vizet iszom - vagy sört, de ezt nem nézik jó szemmel,nő létemre, szóval marad a víz. Próbáltam elmagyarázni a helyieknek, hogy ne egyenek olyan sokat, annyi babot és rizst,rengeteg húst, de csak nevetnek rajtam... Nincs is semmi közöm hozzá... csak látom a sok elhízott embert - különösen a nők, akik otthon ülnek, mert nincs munkájuk, viszont viszonylag több gyereket, átlagosan kb. négyet szülnek... és bizony kövérek. Nagyon kövérek, sőt egészen furcsán eltorzultak: különösen a hasuk és a combjaik vastagok és alig tudnak mozogni.... Mondjuk, nem is nagyon akarnak... Én itt soványka vagyok, pedig otthon nem... Elgondolkodtam azon, hogy én is meghülyültem??? 10-20 évvel ezelőtt a Nyugat-Európából jött ismerőseimet én is kinevettem, mikor csak palackozott vizet voltak hajlandóak inni, marokszám szedték a vitaminokat és ásványi anyagokat, vadászta minden egészség és fiatalság-megőrző szerre, köztük pl. a magyar Béres csappre is, ami akkor még hiánycikk volt. De ugyanigy a magyar Hélia termékek is nagyon menők voltak akkor, mert organikus kozmetikumok... De vélhetően nekik volt igazuk. Mióta leadtam 16 kilót és csinos vagyok /vele szemben viszont ettől halálosan ráncos lett az arcbőröm, mert kifogytam belőle.... /, s nem eszem húst, azóta az energia-szintem legalább 150 százalékos és semmilyen betegségem nincs. A helyi emberek nehezen mozognak, sokat akarnak pihenni, nem szeretik a napot /helyi fekete-bűrüekről van szó!!!/, nem járnak a csodálatos Karib-tenger partjára, nem úsznak, nem fürdenek és még csak nem is piknikelnek ott. Tegnap a tervezett program megint elmaradt - ez eléggé tipikus itt-, mert hát máshogy alakul. Eléggé meglep ez engem, mert én ha eltervezet valamit azt általában meg is szoktam csinálni...Itt meg mindenki csak vár valamire... De mire???? A tegnapi programot lemondta az a helyi hölgy, aki meghívott.... de nekem az ismerősöm elfelejtett szólni... szóval csak vártam órákon át... Du. kértem a barátom, hogy legalább menjünk le a strandra, ami gyalog innen húsz percre van...s mivel még nem láttam a tengert közelről mióta itt vagyok, már eléggé be voltam sózva. Megyünk, megyünk, mondták többen is, majd újabb három óra elteltével nagy nehezen szereztek egy kocsit sofőrrel aki szívességből levitt a partra.... inkább vártak órákon mint kétszer húsz percet sétáljanak. Nos, hát le is értünk naplementére, ami egyrészt csodálatos volt,másrészt pedig 15 perc fürdés után abba is hagytam a programot, mert sötét lett, hideg és elkezdett esni az eső. Öten mentünk a partra és egyedül én úsztam. A négy éves kislányt egy kicsit beengedték játszani velem a vízbe - de senki sem jött be vele... Érdekes,hogy a gyerekek csak úgy elvannak itt, játék nincs,foglalkozás nincs, az unalomtól ez a kislány is nyűgös, sokszor követelőző... Teljesen megértem. Én szoktam vele egy kicsit játszani, hát már meg is mondta az anyukájának, hogy én vagyok a lánya,nem ő :-(

Rose Hall

Hétköznapok Rose Hallban :-) Walton anyukájának házában lakom, ahol teljesen családtagként kezelnek. Nagyon jó érzés úgy lakni valahol, hogy első perctől szeretnek és elfogadnak :-) Itt kapok enni, mosnak rám, szép szobám van, soha nem zavarnak, ki-be járok a házból, a az ajtók mindig nyitva állnak. Én vagyok az utolsó, aki éjszaka hazajön és csendben bezárja a bejárati ajtót...

A reggelim ezen a napon mangó volt - a közeli farmjukról hozatta a Mama, Yellow-val, az egyik unakaöccsel, csak nekem :-)

A Mama és egyik unokája

Falusi élet... szabad kutyák és rab kutyák... kóbor kutyák... Ez utóbbiak főleg a Karib-tenger partján, a falvak szélén keresik az élelmet. Nem tudom megállni, hogy megszeretgessem őket... A láncon tartott kutyák mindig kiborítanak, de a csonsoványan kóborgó kutyák is kiakasztanak nap mint nap...

Úton hazafelé az iskolából.

Walton vacsorája. Akárhol járok, mindenhol meghívnak ebédre, vacsorára. Ami meglepő, hogy a családtagok nem esznek együtt,akkor sem,ha otthon vannak. Van aki a konyhában, más a nappaliban, a harmadik állva.... de nem együtt, közösen az asztalnál ülve. S nem is kezdik el együtt és nem is fejezik be együtt az étkezést.