Gyönyörű napsütésben kezdtük az újabb napot, de a disznóól-takarító brigádnak nem várt fejleményekkel kellett megküzdenie. A középső ólból az egyik disznó valahogy kijutott és ott bolyongott az ólak körül. Ma már bátor voltam és a moslékosvödörrel becsalogattam az egyik ólba a kis aranyost. A többiek megéljeneztek a mutatványomért. Közben észrevettük, hogy az egyik fekete malac két kölyköt ellett, mégpedig közvetlenül érkezésünk előtt. Szegénykék még ott remegtek, tántorogtak, próbáltak felállni :-) Én elkezdtem a kakák kilapátolni, Denis elrohant segítségért.. Miközben ganajoztam, mellettem újabb kis malacot ellett az anyamalac.. Őt is megéljeneztük. A táborból többen iderohantak a jó hírre, többen fotóztak... A mostanában legtöbbet ganajozók tisztelétére magunkról nevezhettük el őket: így lett egy Denise malacunk, egy Hyunbin malacunk és egy Judit malacunk. Protekciós vagyok, mert a rózsaszín malac kapta a Judit nevet, a két kis fekete disznó a másik két lányról kapta a nevét. Hogy lány v. fiú malacok születtek, azt persze nem tudjuk :-)
Tegnap megöltünk egy disznót, ma született három kismalac. Az élet megy tovább...
Ma a kiskertben gazoltam, takarítottam és fejes-saláta magokat ültettem el. Holnap az egész tábor kirándulni megy a sziget másik felére, ahol talán látok karibi indiánt :-)
Tavaly, amikor egy kis csoport az egyik vízeséshez látogatott el, egy japán lány fürdés közben majdnem megfulladt. Egy helybéli srác, aki ösztöndíjjal itt tanult az akadémián, kimentette, s ő fulladt meg. Helyi, azaz St. Vincen-i fekete srác volt, talán huszonöt éves /itt úgy mondják, vincentian). Azért tanult az akadémián, hogy eljuthasson Afrikába, ahonnan valaha elhurcolták az őseit. Két héttel később indult a csoportja. Az ő rokonait látták vendégül a múlt héten egy hétig. s akkor volt a srác halálának első évfordulója. Azt mondta a rokona, bármikor, bárkiért megtette volna a srác, hogy utána ugrik, habozás nélkül...
Az akadémiát eredetileg arra a célra építették, hogy a helyieknek szakképzést biztosítsanak. Évekig így működött a hely, de végülis bezárták - talán nem szponzorálták tovább. Az épület évekig üresen állta, s akkor jött Stina, a vezetőnk, aki norvég egyébként, s megcsinálta itt az önkéntes-képzőt. Stina már hosszú évtizedek óta nem él a hazájában, mert volt önkéntes, majd dolgozott önkéntes--képzőkben az USA-ban, Afrikában, s most itt, kb. két évtizede.
A helyiek jobban örültek annak, amikor az ő gyerekeiket képezték itt - most tudják, hogy aki itt tanul, az elmegy Afrikába és Dél-Amerikába segíteni. Évente néhány vincentián kap lehetőséget, hogy itt tanuljon /ingyenes/, s ha akkor ő is eljuthat ezekre a messze tájakra.
Tavasszal indul itt egy új program, amelybe remélem, be tudok kapcsolódni, azt hisze, erről írtam már: fenntartható fejlődést elősegítő tábor lesz, s a helyi, St. Vincenti problémákat /élelmiszer és energia-import, oktatás, népegészség-ügy,stb./ próbálja segíteni :-)
