Miért szeretem a dominikaiakat????

Rohadj meg, blogger com, állandóan tö lrlöd a bejegyzéseim, pedig nagyon fontos llenne...Mi a túróért változtatnak állandóan??, Ki akarj ezt??, Annnyi minden történt ma, de nem tudom leírni, ert ez a dög állandóan javítani akarja a szavaimet meg töröl... Hé ott, blogger. com-os pojácák, veszitek az adást????

Buli a falu végén

Tegnap este a megbeszéltnél korábban jött értem Nelson, hogy kezdődik a buli a falu végén, siessek.. Hát a kibőgött szememre rámaszatoltam egy újabb adag sminket és nekivágtunk.
A strand közelében néhányan már gyülekeztek, de még nagyon korán volt, ezért a zenészekkel és Nelsonnal beszélgettem "ékes" spanyol nyelvtudásommal :-) A három zenész nagyon örült nekem, hogy meghallgatok őket- szokás szerint az egyetlen fehérként a buliban :-) Megnéztem ezt a három férfit: egy a harmincas, kettő talán az ötvenes korosztályból... Hármójuknak volt összesen kb. 18 foga... Ráncos, barázdált arcok, megtört tekintetek, hajlott hát... Mindnél idősebb vagyok, de a látszat szerint a lányuk lehetnék... Egyszerű ruhák, amelyek néhány számmal nagyobbak náluk, kitaposott vacak cipők -ez az együttes....
Hogy elüssék az időt - a falubeliek csak nem akartak jönni - Nelsonnal töményen iszogatták a rumot - én nem kértem semmit, elég volt a délutáni koktélozás, bőven...
Mikor besötétedett, elkezdtek játszani - tkp. nekem és Nelsonnak, mert a két eladó-lányon és a vállalkozón kívül senki sem volt.... Beültem közéjük, negyven centire a dobtól, a kis tangóharmonikától és a speciális dominikai hangszertől, melyet -elnézést kérek mindenkitől - csak káposzta-reszelőnek neveztem el, mert soha nem tudtam, hogyan nevezik ezt az instrumentumot, mely alumíniumból van, recés és egy fémvillát húzogatnak rajta- hihetetlenül jól szól...
Táncoltam az eladó-lányokkal és persze Nelsonnal is, aki már rendesen tele volt rummal és lelkesedéssel, s ezáltal nem volt mentségem: merengéztünk mint a vaddisznók a makkosban - pedig életemben soha nem merengéztem :-) A zenekar úgy játszott, hogy az valami elképesztő... a csillagok ragyogtak, néhányan megérkeztek a faluból és ők is táncoltak velünk... De leginkább csak ültem a dobos mellett, aki a legrosszabban kinézett, meggyötört ember a csapatban. Csak ütötte-verte a dobot, közben nyögött, hörgött, sikoltozott,rikkantgatott, a két társa meg próbálta tartani vele az ütemet.... A hideg futkosott a hátamon egész este...Lehet, hogy ők sosem lesznek ismert zenészek, nem fognak tv-ben, rádióban szerepelni... még a nevüket sem tudja majd senki, hogy éltek valaha is... De ahogy játszanak, annál nincs jobb....
Még jó, hogy nem ittam semmit, biztosan bőgtem volna megint... Közben arra gondoltam, hogy két másik társam, akikkel tavaly júliusban St. Vincetn szigetén együtt voltam az önkéntes-képző Gulágon, most ugyan ezt teszik -egy másik országban... Krisztina visszatért St. Vincentre és a Rose Hall-i kulturfeszten az afrikai dobokon játszó barátaim koncertjén videózik, hogy én is láthassam az eseményt, amelyre hivatalos voltam, de nem mentem el... Tőlem ezer kilométerre vannak csak, a kelet-karibi szigetvilág egy pici pontján - és ezer amerikai dollár lenne, hogy odarepüljek.... Nem teszem meg, de megszakad a szívem.... Papp Marcsi pedig Haitiben van, ott is a havi egyszeri kultúresten bulizik és a haiti dobosokat hallgatja.... Hihetetlen párhuzamok....Hogyan lehetne egyszerre három helyen is ott lenni???? Úgy éreztem, ott vagyok mindhárom helyen... de valójában itt, az Atlanti Óceán partján vágyódom oda, a többiekhez és ez nagyon fáj....
Este 11-ig bírtam a bulit, aztán megkértem Nelsont, vigyen haza motorral... Ott várakozott egész este a buliban egy helyi srác motokoncho-val, egy kis üzlet reményében. Felpattantunk mögé és usgyi, végigtéptünk a falun, pocsolyákon át.
Út közben kifogyott a benzin... ott álltunk az országúton és Nelson annyira dühös lett a srácra, hogy egy fillért sem adott neki... Ott hagytuk a sötétben, a reménytelenségben... Itt az a szokás, hogy az út mentén árulják a nők a fél literes sörösüvegbe /!!!/ kiadagolt benzint, talán 100 peso egy üveg - vesznek egyet, aztán tart, amíg tart... Hát most elfogyott és este már nem is tud másik adagot beszerezni a srác... gondolom, tolja haza a motort... Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek... Végül nem bírtam ki: végig kacagtam az utat hazafelé a sötétben... hát ezek a domik... igen, ez a valódi Dominikai Köztársaság, ilyen itt az emberek élete... Borzasztó és egyben csodálatos.
Itthon meglepetésre fény fogadott - nagyon ritkán van áram este - ezért láttam, hogy csupa sár a lábam, a motoros srác emléke ez is. Nekiálltam,hogy a fürdőszoba mosdóban lemossam a lábam és a papucsom - erre a lábon álló mosdó eldőlt, rázuhant a zuhanyozó szélére és miszlikbe tört, hatalmas robajjal... Nagyon megijedtem, mert azt hittem, kiszakad a vízcső a falból és elárasztja a házat - és itt vagyok, éjjel fél tizenkettőkor és kénytelen leszek felkelteni a háziakat...de nem... ezt megúsztam.. Ültem a WC-kagylón és nem tértem magamhoz... Ez is nagyon jellemző: a mosdó nem volt a falhoz rögzítve csavarokkal, csak neki volt támasztva, a vízcső rögzítette eddig... most megyek és idehívom Same-t, fogalmam sincs, mit fog gondolni, mit műveltem a mosdóval :-(

Nagy fa előtt... Laguna Gri-gri, Rio San Juan