St. Vincent szigetén

St. Vincent szigetén
Gilroy, Jutka, Selly

2.17.2012

3. Haitiban - Papp István békefenntartó

Szerencsésnek tartom magam, hogy Papp Istvánnal - aki az ENSZ alkalmazásában békefenntartó itt - ismerkedhetek meg Haitivel.
Kicsoda Papp István?
Mellékelem a Kisalföld fotóját és a Duna televízió cikkét.


Ma nagyon jó magyarnak lenni - ezzel kezdte sajtónyilatkozatát, könnyekig meghatódva, a szudáni fogságából kiszabadult Papp István a Terrorelhárítási Központban. Az ENSZ-alkalmazott hosszan beszélt fogva tartásának körülményeiről, arról, hogy egy háromméteres láncon tartották, hogy puliszkát, tejet és egyfajta kávé-tea keveréket kapott. Szólt arról is, hogy a 91 nap alatt néha azt "játszották" vele, hogy kivégzik, bekötötték a szemét, letérdeltették, majd az utolsó pillanatban széttéptek egy papírt, hogy tévedés történt. Nem bántották, de - mint mondta - a lelki sérülés súlyosabb, mint a testi.

Papp István a sajtón keresztül azt üzente: "megvagyok, élek, túléltem, és azt az országnak köszönöm és a kormánynak és a szakembereknek". Külön megköszönte a Terrorelhárítási Központnak, hogy nem hagyták magára a családját.

Papp István egy kétágú bottal szállt ki a TEK autójából. A sajtótájékoztatón a különös "eszközről" elmondta, hogy a "célzófát" egyik fogva tartójától kérte el a tizedik napon. Bemutatta: a botot leszúrják a földbe, a felső, villás részébe a fegyver csövét helyezik, így stabilan tudnak célozni azzal. A magyar ENSZ-alkalmazott sétabotnak kérte el a "célzófát".

Mint felidézte: 1989 óta végez békefenntartói feladatokat, jelenleg az ENSZ polgári alkalmazottja. Elrablásával összefüggésben úgy fogalmazott: "ezért fizetnek, ebben ez is benne van". Arra a kérdésre, hogy visszatér-e, miként az a sajtóban megjelent, azt mondta: még a családjával szeretné ezt megbeszélni, de ha nem megy vissza, az nagyon negatívan hat a többiekre nézve. "Ha már a Papp Pista is megfutamodik, mi lesz itt" - fogalmazott egy képzelt beszélgetésre utalva.

„Magyar embert ne raboljanak, nem éri meg”

Mint mondta, fogva tartása alatt elkezdett arabul tanulni és az elsajátított szavakkal elmagyarázta fogva tartóinak, hogy "magyar embert ne raboljanak, nem éri meg". Fogva tartói pedig megígérték, hogy "magyarit" nem rabolnak többé.

Papp István megerősítette, hogy piramisjátékkal összefüggő követelések álltak elrablása hátterében. Ennek semmi köze nincs a magyarságomhoz - szögezte le, majd az elrablásának miértjére válaszolva kérdésként vetette fel: "mondjam azt, hogy tévedésből?" Szerinte elrablóinak "teljesen mindegy", de annak biztos köze lehet a történtekhez, hogy fehér bőrű, mert ebből azon a környéken rögtön arra következtetnek, hogy gazdag amerikai állampolgár lehet.

Hajdu János, a Terrorelhárítási Központ főigazgatója röviden felidézte: amikor 91 nappal ezelőtt tudomást szereztek Papp István elrablásáról, azonnal tájékoztatták a kormányfőt. A miniszterelnök akkor azt mondta, bármi áron, mindegy hogy hogyan, de hozzák haza Papp Istvánt. Ezt teljesítettük - mondta Hajdu János.

Képgaléria

Papp István három hónapot töltött fogságban
"Egyszer csak közölték, hogy futás"

A Szudánban elrabolt ENSZ-alkalmazott, Papp István nem tudja, mi vezetett a szabadulásához. "Egyszer csak közölték, hogy futás, oda, és én futottam" - idézte fel szabadulásának pillanatait. Papp 91 napot töltött fogságban, és hazaérkezése után újságíróknak beszélt fogva tartásának körülményeiről. Arra a kérdésre, hogyan szabadult ki, azt válaszolta: "kiszabadultam, hogy mi előzte meg, nem tudom, énrám ezt senki nem bízta". Mint mondta, nem volt semmilyen egyeztetésen, megbeszélésen. "Egyszer csak közölték, hogy futás, oda, és én futottam."

Arról is beszélt, hogy 91 nap fogva tartás után mennyire jó volt újra ágyban aludni, fürdőkádban, meleg vízben fürdeni, és kenyeret enni.

Elrablóiról azt mondta, nem ismerte őket, nem mutatkoztak be, és nyelvi problémák is voltak köztük, mert ő nem beszélt arabul, fogva tartói meg más nyelven. Mint mondta, volt egy vezetőjük, a csapat létszáma húsz körüli volt; "profik voltak, tudták, mit csinálnak".

Mint mondta, voltak pontok, amikor elrablói is úgy érezték, hogy "valami elmozdult", ilyenkor elindultak az ENSZ-központ felé, majd amikor látták, hogy mégsem, akkor összecsomagoltak, és visszamentek az erdőbe. Egy hétig pedig Csádban lakott, a határtól tíz kilométerre, "ahol nincs fennhatósága senkinek".

A szökés felért volna egy öngyilkossággal

Kérdésekre válaszolva elmondta: egyedül tartották fogva, a szökés pedig felvetődött ugyan, de az öngyilkosság lett volna, mert ha lelő négy embert, az ötödik áldozat már egészen biztosan ő lett volna.

Beszélt arról is, hogy mindennap írt, továbbá egy cigarettásdobozra végrendeletet is írt, azt oda fogja adni a feleségének, hogyha visszatérne békefenntartóként - mivel ez a munkája -, akkor már meglegyen. Mint mondta, volt már néhányszor nehéz helyzetben, de ilyenben még soha.

Szerinte, ha január 9-ig nem sikerült volna kiszabadulnia, akkor lehetséges, hogy meghal, mert a szudáni választások fegyveres összecsapásokba is torkollhatnak, akkor az ENSZ kivonulna, és egyedül maradt volna.

Mint mondta, fogva tartása alatt volt olyan pillanat, nem is egy, amikor maga sem hitte el, hogy egyszer kiszabadul. Úgy fogalmazott: nemsokára 55 éves lesz, a békefenntartás az élete, és éppen az olyan terroristák a szakterülete, akik elrabolták.

A jóslat

Beszámolt arról is, hogy két dolog tartotta benne a lelket: egyrészt amikor Nepálban járt, a királyi asztrológus azt jósolta neki, hogy 80 évnél is tovább fog élni, másrészt az a magyar közmondás éltette - miután az utolsó negyven napban már nem tudott semmilyen életjelet adni, és úgy érezte, az ENSZ is lemondott róla -, hogy akinek a halálhírét keltik, az sokáig fog élni.

Egy 98 láncszemből álló láncon volt egy fához kötve, és mint mondta, az volt a legnagyobb szenvedés, hogy egy háromméteres körbe kényszerítették. WC-re naponta két-három alkalommal engedték ki, legtöbbször ideiglenes vízmosásokban aludtak, alvóhelyét folyamatosan csinosítgatta.

Azt a vizet itta, amit elrablói és az állatok. A mosakodással kapcsolatban azt mondta, elrablói "az iszlám miatt mindig megmosták lábukat, kezüket, arra mindig volt víz, inni már nem".

Elmesélte: az volt a legrosszabb a fogva tartásában, hogy nem tudta lefoglalni magát. Ezért egy "stadiont" csinált, amelyben bogarakat engedett egymásnak, kavicsokat gyűjtött, és napi kétórás "program" volt tányérjának megtisztítása. Karácsonyra egy szúrós bokrot dekorált ki karácsonyfának.

2. Haiti - A megérkezés


Kisbolt a buszpályaudvaron a Dominikai Köztársaságban


A Caribe Tours buszai


Még a Dominikai Köztársaságban: a buszpályaudvaron katona gumibottal és privát biztonsági őr, fegyverrel... S láss csodát, nagyon komolyan veszik a dolgukat!


Az út mentén kókuzs-lé árusok várják a szomjas utasokat. A mi távolsági buszunk is megállt, a hostes leszállt, a srác azonnal felvágott egy gyümölcsöt és két nagy pohár kókuszlével robogott tovább a vezetőnk


A dominikai-haiti határon. Az épület az Európai Unió anyagi támogatásával épült nemrég


A haiti határ. A folyóban már a fekete haitiak mosnak


A határt átlépve azonnal találkoztunk az ENSZ békefenntartó csapatainak járműivel. Lelkesen integettem nekik a buszból, és V-t, azaz a győzelem jelét mutattam - s nevettek, integettek és többen is mutatták nekem válaszul a V-t /Victory/!!!! Míg elértünk Cap Haitin-be, láttam az út közben az urugvay-i és a chílei kéksapkások bázisát... A semmi közepén, fehér falak, fehér barakkok, fehér autók. Hááááááááát, nem lehet könnyű munka.....Később a városban elhajtottunk az utcán csoportban, teljes fegyverzetben álló kék
sapkások mellett - lelkesen integettünk egymásnak. Ez nem volt nehéz, mert Papp István mellett én is egy ENSZ /UN/ fehér autóban feszítettem :-)


Az út mentén... A szemét nagyon sok helyen mindent beborít... A városba vezető folyón is annyi kosz úszott, hogy a víz nem látszott tőle :-(


S megérkeztem, a célállomás, Cap Haitin főutcája

1. Haiti! Haiti! Haiti!

Mivel a programom nem úgy alakul a Dominikai Köztársaságba, ahogy terveztem, ezért úgy gondoltam, mielőbb átlátogatok Haitire, amely régi vágyam volt. Mikor néhány évvel ezelőtt hatalmas földrengés pusztított itt, már akkor jönni szerettem volna - de nem volt rá lehetőségem sem és nyelvtudás /kreol nyelven beszélnek Haitiben/ és egyéb speciális ismeret nélkül teljesen felesleges lett volna, és nem utolsó sorban életveszélyes is :-(
De már akkor eldöntöttem, hogy ha még egyszer visszamegyek a Dominikai Köztársaságba, akkor semmiképpen nem hagyom ki azt a lehetőséget, hogy átmenjek Hispanolia másik felbéb. Fogalmam sem volt, hogyan oldom ezt meg, ugyanis senki nem volt hajlandó velem jönni, akiket invitáltam. Még a dominikai ismerősök is borzalommal gondoltak arra, hogy betegyék a lábukat a szomszéd földjére... Haiti fővárosa, amely a sziget déli partján van, illetve annak hírhedt szegény-negyede a világ harmadik legveszélyesebb városa egy nemzetközi sorrend szerint :-( Én viszont Haiti második legnagyobb városába, Cap Haitin-be készültem, az északi partra, amely biztonságosabb. A véletlen /???/ szerencse segített: még a frankfurti reptéren megismerkedtem Papp Istvánnal -akit egyébként TV- és egyéb sajtóhíradásokból ismertem és felismertem -, aki Haitin az ENSZ alkalmazásában békefenntartóként dolgozik. S ráadásul még lelkesen fogadta azt az ötletem, hogy mi lenne, ha meglátogatnám... Szívélyesen invitált s mivel a dominikai napok alatt többször is beszéltem vee skypon, és biztatott, hát nekivágtam a nagy útnak - egyedül. Na, ezen aztán totál kibukott minden ismerősöm /talán a családom a kivétel, mert ők ismernek, hogy ha menni akarok, úgy is megyek./ Több dominikaival beszéltem erről, akik sosem voltak odaát és nem is hajlandóak menni. Nem szeretjük a feketéket - mondták nekem, a fehér nőnek, a csokibarna domik :-( Csak nem rasszisták vagytok? - kérdeztem - és de, elismerték, hogy azok :-( Erről többször beszélgettem velük - na most leírom, hogy mivel én nem tudok spanyolul, ők meg nem tudnak angolul ezért magyarul beszélgetünk :-) Ááááááááááááá, nem ez vicc volt :-) A Google fordító programmal írunk, fordítunk egymásnak, sőt, mivel hangszóró is van rajta, ezért akár írni-olvasni nem tudóval is tudok így spanyolul kommunikálni! Kipróbáltam és működik - ha nem is tökéletes..... Szóval, a dominikaiak közül sokan, akik voltak már az országukon kívül, akár Európában, akár az USA-ban, azt tapasztalták, hogy a fehérek rasszisták, félnek tőlük és nem szeretik őket - csak azért, mert nekik barna a bőrük. Nos, lehet, hogy engem azért /is/ kedvelnek a faluban, mert lehet, hogy szép nem vagyok, de rasszista sem, az biztos :-)
Nos, hát Erika, Ramon, Bettina és János hathatós segítségével nekivágtam a távolsági kalandnak. Először Santiágóba kellett busszal eljutnom - ez könnyű volt, mert Bettina feltett a megfelelő járatra és a sofőr gondjaira bízott - , majd ott át kellett szállnom a Haitiba tartó buszra. Semmi gond nem volt, mindenki segített, a sofőr, egy haiti utas, a pályaudvar dolgozói, a biztonsági őr -- szóval könnyen ment. A három órás buszúton a Dominikai Köztársaságból Haitibe meleg ételt /!/, vizet és üdítőt kaptunk, amely nagyon kellemes meglepetés volt. Mivel a busz a sziget belsejében haladt, ezért láttam egy kis vidéki életet is Dominikában, nem csak a plázsokat :-) Késve indultunk, ennek ellenére percnyi pontossággal megérkeztünk a célállomásra. Közben a határ mindkét oldalán kiszállítottak útlevél-ellenőrzésre, de ez is gond nélkül zajlott, mert a buszon utazott velünk egy hostess, aki mindenben segített, ránk, külföldiekre - hárman voltunk a buszon, két amcsi pasi és én az európai nő - külön odafigyelt.
Átléptük a határt - s azonnal látszott a különbség. Már a határt jelző folyóban ruhát mosó emberekenről világlott, hogy mennyire szegények. Az egész busz úton végig láttam a falvakban nyomorgókat - szemmel láthatóan sokkal rosszabbul élnek, mint a dominikai szegények :-( A sokk persze akkor ért utol, amikor végighaladtunk Cap Haitien városának utcáin: kosz,szeméthalmok, lepusztult épületek, semmittevő tömeg. Komolyan mondom, hogy ha nem tudtam volna, hogy várnak rám, beparáztam volna. Szerencsére Papp István jött értem megérkezésem után két perccel egy nagy fehér ENSZ-es autóval /UN/, így csak kis ideig kellett állnom az érdeklődők rohamát. Egy fehér nő, hátizsákkal, kezében macikás retiküllel - sortban :-) Mint kiderült, ez utóbbi tévedés volt, itt nem szabad sortban mászkálni. Azaz mászkálni sem lehet, még nappal sem, fehérnek, nőnek, egyedül, meg sehogy sem a városban. István megnyugtatott, hogy vele, illetve az itt állomásozó békefenntartókkal, az amcsi üdvhadsereg emberével és nemzetközi önkéntesekkel lesz módon egy kicsit elvegyülni a város forgatagában, de nem sokat és nem nagyon - és főleg, nem este....... Hát... elszomorodtam, mert most hétvégén lesz a karnevál Haitiben, amit meg szeretnék nézni - de éppen most a legkevésbé biztonságos idegenként odamenni :-(
Este a szálláson megvacsoráztunk és egyéb módon is örültek sokan a megérkezésemnek. Mindenki nagyon kedvesen fogadott az itteni Rózsa-dombon lévő szállásomon -és hát ennek meg is lett a következménye, most nagyon fáj a fejem... Mi mindent ittunk össze, te jó Isten! Még magyar ágyas-pálinkát is!!!!!