Mivel a programom nem úgy alakul a Dominikai Köztársaságba, ahogy terveztem, ezért úgy gondoltam, mielőbb átlátogatok Haitire, amely régi vágyam volt. Mikor néhány évvel ezelőtt hatalmas földrengés pusztított itt, már akkor jönni szerettem volna - de nem volt rá lehetőségem sem és nyelvtudás /kreol nyelven beszélnek Haitiben/ és egyéb speciális ismeret nélkül teljesen felesleges lett volna, és nem utolsó sorban életveszélyes is :-(
De már akkor eldöntöttem, hogy ha még egyszer visszamegyek a Dominikai Köztársaságba, akkor semmiképpen nem hagyom ki azt a lehetőséget, hogy átmenjek Hispanolia másik felbéb. Fogalmam sem volt, hogyan oldom ezt meg, ugyanis senki nem volt hajlandó velem jönni, akiket invitáltam. Még a dominikai ismerősök is borzalommal gondoltak arra, hogy betegyék a lábukat a szomszéd földjére... Haiti fővárosa, amely a sziget déli partján van, illetve annak hírhedt szegény-negyede a világ harmadik legveszélyesebb városa egy nemzetközi sorrend szerint :-( Én viszont Haiti második legnagyobb városába, Cap Haitin-be készültem, az északi partra, amely biztonságosabb. A véletlen /???/ szerencse segített: még a frankfurti reptéren megismerkedtem Papp Istvánnal -akit egyébként TV- és egyéb sajtóhíradásokból ismertem és felismertem -, aki Haitin az ENSZ alkalmazásában békefenntartóként dolgozik. S ráadásul még lelkesen fogadta azt az ötletem, hogy mi lenne, ha meglátogatnám... Szívélyesen invitált s mivel a dominikai napok alatt többször is beszéltem vee skypon, és biztatott, hát nekivágtam a nagy útnak - egyedül. Na, ezen aztán totál kibukott minden ismerősöm /talán a családom a kivétel, mert ők ismernek, hogy ha menni akarok, úgy is megyek./ Több dominikaival beszéltem erről, akik sosem voltak odaát és nem is hajlandóak menni. Nem szeretjük a feketéket - mondták nekem, a fehér nőnek, a csokibarna domik :-( Csak nem rasszisták vagytok? - kérdeztem - és de, elismerték, hogy azok :-( Erről többször beszélgettem velük - na most leírom, hogy mivel én nem tudok spanyolul, ők meg nem tudnak angolul ezért magyarul beszélgetünk :-) Ááááááááááááá, nem ez vicc volt :-) A Google fordító programmal írunk, fordítunk egymásnak, sőt, mivel hangszóró is van rajta, ezért akár írni-olvasni nem tudóval is tudok így spanyolul kommunikálni! Kipróbáltam és működik - ha nem is tökéletes..... Szóval, a dominikaiak közül sokan, akik voltak már az országukon kívül, akár Európában, akár az USA-ban, azt tapasztalták, hogy a fehérek rasszisták, félnek tőlük és nem szeretik őket - csak azért, mert nekik barna a bőrük. Nos, lehet, hogy engem azért /is/ kedvelnek a faluban, mert lehet, hogy szép nem vagyok, de rasszista sem, az biztos :-)
Nos, hát Erika, Ramon, Bettina és János hathatós segítségével nekivágtam a távolsági kalandnak. Először Santiágóba kellett busszal eljutnom - ez könnyű volt, mert Bettina feltett a megfelelő járatra és a sofőr gondjaira bízott - , majd ott át kellett szállnom a Haitiba tartó buszra. Semmi gond nem volt, mindenki segített, a sofőr, egy haiti utas, a pályaudvar dolgozói, a biztonsági őr -- szóval könnyen ment. A három órás buszúton a Dominikai Köztársaságból Haitibe meleg ételt /!/, vizet és üdítőt kaptunk, amely nagyon kellemes meglepetés volt. Mivel a busz a sziget belsejében haladt, ezért láttam egy kis vidéki életet is Dominikában, nem csak a plázsokat :-) Késve indultunk, ennek ellenére percnyi pontossággal megérkeztünk a célállomásra. Közben a határ mindkét oldalán kiszállítottak útlevél-ellenőrzésre, de ez is gond nélkül zajlott, mert a buszon utazott velünk egy hostess, aki mindenben segített, ránk, külföldiekre - hárman voltunk a buszon, két amcsi pasi és én az európai nő - külön odafigyelt.
Átléptük a határt - s azonnal látszott a különbség. Már a határt jelző folyóban ruhát mosó emberekenről világlott, hogy mennyire szegények. Az egész busz úton végig láttam a falvakban nyomorgókat - szemmel láthatóan sokkal rosszabbul élnek, mint a dominikai szegények :-( A sokk persze akkor ért utol, amikor végighaladtunk Cap Haitien városának utcáin: kosz,szeméthalmok, lepusztult épületek, semmittevő tömeg. Komolyan mondom, hogy ha nem tudtam volna, hogy várnak rám, beparáztam volna. Szerencsére Papp István jött értem megérkezésem után két perccel egy nagy fehér ENSZ-es autóval /UN/, így csak kis ideig kellett állnom az érdeklődők rohamát. Egy fehér nő, hátizsákkal, kezében macikás retiküllel - sortban :-) Mint kiderült, ez utóbbi tévedés volt, itt nem szabad sortban mászkálni. Azaz mászkálni sem lehet, még nappal sem, fehérnek, nőnek, egyedül, meg sehogy sem a városban. István megnyugtatott, hogy vele, illetve az itt állomásozó békefenntartókkal, az amcsi üdvhadsereg emberével és nemzetközi önkéntesekkel lesz módon egy kicsit elvegyülni a város forgatagában, de nem sokat és nem nagyon - és főleg, nem este....... Hát... elszomorodtam, mert most hétvégén lesz a karnevál Haitiben, amit meg szeretnék nézni - de éppen most a legkevésbé biztonságos idegenként odamenni :-(
Este a szálláson megvacsoráztunk és egyéb módon is örültek sokan a megérkezésemnek. Mindenki nagyon kedvesen fogadott az itteni Rózsa-dombon lévő szállásomon -és hát ennek meg is lett a következménye, most nagyon fáj a fejem... Mi mindent ittunk össze, te jó Isten! Még magyar ágyas-pálinkát is!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése