Az Union szigeti első éjszaka... A dél-amerikai három-szintes yachtról jöttek ki a partra bulizni, s előre megrendelték a parti medencéhez és bárhoz az ételeket, italokat, a dobosokat, táncosokat, énekeseket, a gitárost, a tábortüzet - és talán a holdat és a csillagokat is.
A fura maskarába öltözött bulizó társaság minden egyes tagja nagyon gazdag, vélhetően felsőosztálybeli dél-amerikai volt. Hihetetlenül jól érezték magukat, olyan felszabadultan, boldogan hülyéskedtek az egy szál jelmezükben, hogy én, a lefrárasztott, agyonstresszel európai csak hápogtan. Gazdagok, boldogok, szabadok - vajon ez a három dolog egymásból következik? Sosem fogom megtudni a választ.
Még életemben nem voltam ilyen gazdag társasággal együtt órákon át - s jó volt velük lenni! Kedvesek, közvetlenek voltak, normálisak, vidámak, őszinték, problémamentesek -olyan volt, mint egy szanatórium.
Mindenkit szeretettel fogadtak - én is tkp. véletlenül csöppentem a bulijuk közepébe - , jött egy-két helybéli ki
íváncsiskodó is, nem számított, jutott mindenkinek jó szó, ölelés, közös tánc, étel , ital.
A legjobban a fesztelenségük és közvetlenségük volt magával ragadó.
Ha ilyen érzés nagyon-nagyon-nagyon gazdagnak lenni, akkor én is szeretnék ilyen nagyon-nagyon-nagyon gazdag lenni!
A lányok is őrült jelmezeket öltöttek, balerináknak, táncosnak, bohócnak öltöztek: piruetteztek, szambáztak, socáztak fesztelenül.
A kép előterében Dwight, akivel három napot töltöttem el a szigeten - s neki köszönhettem azt is, hogy ezen a partin részt vehettem.
Dwight Angliában végzett grafikus művész - itt a szigeten idegenvezető. Annyira jól csinál mindent, annyira kiválóan bánik minden emberrel, hogy már a második napon elneveztem Mr. Perfect Man-nek :-)
A buli fő attrakciója az Union szigeteki dobosok, táncosok és énekesek voltak. Mint megtudtam, ezt a zenét, a dobolásnak ezt a módját csak itt ismerik, tényleg speciális. A szólót éneklő helybéli nő, a táncos lányok a dobosokkal együtt hibátlan produkciót mutattak be. Olyan szépen énekelnek, táncolnak, hogy az tényleg fáj... A lányok minden mozdulatában ott van az Afrikából elhurcolt fekete rabszolgák sírása. Ez az a tánc, amit balettiskolában sosem lehet megtanulni, a kislányok otthon, a nagyanyjuktól, anyjuktól veszik át ezeket a mozdulatokat.
Az este végén volt a vacsora, ahova engem is meghívtak Dwight közvetítése révén. Halsalátát ettem / a halat nem, mert vega lettem/, s akkor jöttem rá, hogy már három hónapja nem ettem egyetlen ízes ételt sem... 12 kilót fogytam három hónap alatt -aminek nagyon örülök, viszont minden ruha lóg rajtam, és hát az arcom is rendesen ráncos lett, de ebben persze a Napnak is nagy szerepe van.
Közös tánc
A parti végén diszkó is volt, közös őrjöngéssel fűszerezve - ekkor én már aludtam a medence szélén, a kanapén :-)
Az egyik férfivel felfedeztük, hogy "rokon" karkötőink vannak: a Béke és a Szerelem párban jár, a 60-as években a hyppik hordták ezeket a jelzéseket - hát nagy lelkesen csináltunk közös fotókat a kezünkről :-)
Az autentikus szigeti dallamokat és az amerikai diszkót hallgatva megnyugodtam, hogy legalább ezen az estén nem kavarodnak majd fel még jobban az érzelmeim, s reméltem, ezen az estén nem fogom hallani a ricmondi táborbeli barátom és az ottani helyi barátaim kedvenc dalait. Nem volt szerencsém. A gitáros leginkább Bob Marley számokat játszott, s persze azokat, melyek olyannyira népszerűek, mint pl. a No women,no cry-t, vagy a One love, one hart-ot, amely a táborunk "indulói" voltak, s amelyeket a dobos barátaim St.Vincenten oly sokszor eldoboltak, elénekeltek nekem.... Ezeket a számokat hallva majdnem elsírtam magam...
A parti majdnem éjfélig tartott és a tűz körüli tánccal ért véget.
Ez után mi összeszedtük a dobokat, jelmezeket és Captain Harrissal visszaszáguldottunk a sötét tengeren át a szálláshelyem kikötőjébe. Utána még órákig beszélgettem Dwaittal a parton - nem voltunk álmosak, nem tudtunk aludni. S másnap várt rám az egész napos csónaktúra a Grenadine-szigetek legszebbjein :-)
Captain Harris -az előtérben - itt éppen karibi kalóz jelmezben, dobosként.
