Basszus...itt sírok....

Ma Erikával és Félixel együtt bementünk Gaspar Hernandezbe, hogy bevásároljunk és én pénzt tudjak felvenni a bankautomatából... Ez utóbbi nem olyan egyszerű dolog,mint azt Európában gondolnák. Van, ahol egyáltalán nem működik a pénzt kiadó automata, van ahol le van korlátozva a felvehető összeg... s így tovább...Tavaly két és fél hónapig nem működött két kártyám sem /Visa és m MasterCard/ s ha nem segítettek volna tkp. idegen magyarok akkor nagy gondban letten volna... Ma már tudom, hogy a Visa kártyám csak akkor működik, ha előre bejelenem, hogy hol fogok csámborogni a köv. hónapokban.... Megtettem és láss csodát... A Dominikai Köztársaságban is működik...
Na szóval, pocsék hangulatom volt, Erika próbált nagyon kedves lenni hozzám... Bevásároltunk a Supermercadoban a családomnak: rumot és kávét vettem ajándékba, enyhe rosszul léttel kísérve, hiszen a La Yaguga-i barátaimat, Ramont és Wilfredot is gazdagíthattam volna ezzel a bevétellel... De itt sokkal nagyobb a választék és olcsóbbak is az árak... de mégis úgy érzem, elárultam őket.... őket, akik napi 12-14 órát dolgoznak azért, hogy megéljenek a családjukkal....
Gáz, nagyon...
Utána Ramon üzlete előtt elkezdtünk hármasban sörözni,de ez a mostani hangulatomhoz nem volt elég... vettem egy üveg rumot és kólát és jeget és poharakat és elkezdtünk Erikával Cuba Librét, amely azonos a Dominican Librével vedelni.. Kb. ötöt - hatot megittam.... közben Nelson is csatalakozott hozzánk és még néhány helybéli és dupláztuk, tripláztuk az adagot... Eszembe jutott, hogy három nap mulva már nem leszek itt és sírva fakadtam.. Nagyon ciki, mer vagy hatan próbáltak vígasztalni... Azért sírok, mert soha többé nem akarok a karib-térségbe visszajönni, miközben rengeteg barátot hagyok hátra magam mögött...Annyira kiborultam, hogy sokan,nők és férfiak és vígasztaltak, persze spanyol nyelven, amitől még jobban bőgtem...Végül egy tök ismeretlen srác hozott haza motorral... Fogalmam sincs,hogy hívják... Itthon Marcia azonnal átjött az üzletéből és vígasztalni próbált,de csak sírok és sírok...Itt van Negrító, a kutyus is, nincs a nyakán a drót sem.. Nyalogat és ugrál rám... Próbál vígsztalni, de csak folynak a könnyeim... Ez a dög blogger com. megint változtatott valamit, állandóan törli a szavaimat, szóval tele van ez a bejegyzés helyesírási hibákkal, de most ez sem érdekel...
Nelson meghívott ma esten hét órára valami élő gitár-estre a falu végére, igent mondtam, de nem tudom, hogy fogom kibírni... Ülök a szobámba, íazrom a blogom és folyik a könnyem... Délelőtt a városban lángost ettem - tökéletes volt - Erika elmondta az árusnak, hogy mi otthon Magyarországon megkenjük fokhagymával, vagy reszelt sajttal és vagy tejföllel kínáljuk... Az eladó megköszönte az ötletet és felajánlotta,hogy társuljak vele... Drága barátom, két hónapja erre várok... de már késő.. három nap és indulok haza....

Lélekben már otthon

Ma reggel Marcsi elment Haitibe - én saját elhatározásomból nem tartottam vele.
Sajnos a Cap-Haitien-i angol baptisták nem tudják támogatni a kert-projektet, így az el sem indulhat... Nagyon sajnálom, mert mindent megtettem volna a sikerért. Itt, a Dominikai Köztársaságban már kinéztem a helyi vasboltban a minimálisan szükséges szerszámokat, és eldöntöttem, hogy legalább egy garnitúrával felszerelkezve megyek - mert ott még szerszámot sem láttam... Magokat gyűjtögettem itt és növényhajtásokat, mert azt tapasztaljuk, hogy ez Európából idehozott vetőmagok ezen az éghajlaton senyvednek... De sajna, nem lesz a dologból semmi... Kár érte, erre készültem egy hónapon át... miközben otthon valóságos forradalom zajlik a népszavazás körül, én itt várakoztam...
Milyen eredményt tudok felmutatni? Nem sokat... Át kell gondolnom azt, hogy nyelvtudás nélkül, kapcsolatok nélkül, pénz nélkül érdemes-e elindulni egy magán- misszióra egy olyan térségbe, amelynek tökéletesen más a kultúrája, mint az enyém...
Egy apró példa: a ház kertjében, ahol élek, napokon át van kikötve két kutya - s hiába szedtem le többször a láncról a rosszabbik sorsút és vittem el sétálni, csak köznevetség tárgya lettem... Zsuzsa búcsúestéjén a kutyával, Negrítóval "beszélgettem", ahogy otthon is szoktam a sajátjaimmal, és a család hangos nevetése kísért... Ennek ellenére megtanítottam arra Negrítót, hogy ne rohangáljon ki a kertből az utcára, visszajöjjön,ha szólok neki, üljön le és feküdjön le és megtanítottam a lábtörlőn aludni- feküdni - a helyett, hogy egy méteres láncon éljen... A kutyus már azt is megtanulta, hogy a bérelt lakásomba, a szobám előtt a lábtörlőn nyugodtan feküdjön...Szegény állat, mindig velem akar lenni, jön utánam mindenhova...De ha hazajön a gazdája, azonnal megköti... Drót a nyakára, egy méteres lánc... Totál ki vagyok borulva.. A kezdeti rettegés és kétségbeesés mára csökkent az eb szemében,de két nap múlva indulok haza... Kb. még 10 éve lesz Negrítónak láncon élve... Nem értem ezeket az embereket, és ők sem engem... talán kis remény, hogy a közeli városka éttermének ajtaján spanyol nyelven ki volt függesztve az Állati jogok szövege - hát már itt is van néhány ember, aki érti, hogy ez nem mehet így tovább... Ma talán veszek ismét egy nyakörvet és egy pórázt Negrítónak- ez lesz a búcsúajándékom a gazdájának... Vérzik a szívem, ha erre gondolok...

Negrító a szobám előtt fekszik :-)

A háziak idegbeteg kis csivavája állandóan új pórázt kap, legutóbb rózsaszínt és zöld fluoreszkálót is -de ez a kis állat is kikötve tölti a napjai nagy részét....

Lélekben már otthon vagyok.... négy nap és megölelhetem a rokonaim és a két kutyám is...

Erika és Felix megszelídítettek a házukban egy kismacskát, jó látni az ilyen képet:

Az itteni kert-projektből sem lett semmi, még csak el sem jutottam két hónap alatt arra két helyi farmra, aminek meglátogatására ígéretet kaptam...Holnap,holnap,holnap....minden ráér itt.... ha valamit megígérnek az itteni emberek, az nyugodtan elfelejtheted,mintha semmi sem történt volna... Ha rákérdezel pár nap múlva, hogy na mizu, nem is értik, mi a kérdés??????
Az elmúlt háromnegyed évben öt hónapot töltöttem el a karib térség több országában, angol,spanyol és kreol területen.... Most úgy érzem,teljesen elegem van, hazamegyek, s talán soha többé nem jövök ide vissza. Ennek ellenére sem vagyok elkeseredett, mert hihetetlen kalandokban volt részem és elképesztő emberek tucatjait ismertem meg. Ha nem indulok el otthonról tavaly júliusban,sok minden kimaradt volna az életemből...