Sawi, Jutka és Hope a Chateaubelair-i tengerparton
Megelégelve a semmittevést Rose Hallban, Szép Judit segítségével béreltem egy kis apartmant Bequián és elhagytam St. Vincentet... Előtte Judit két napig nálam volt látogatóban és végre jól kibeszélgethettük magunkat - magyarul :-)
W. anyukája, a családja és barátaim, a Rose Hall-i dobosok, azaz Gilroy és Selly is mindannyian kiakadtak azon,hogy miért akarok elmenni Rose Hallból, ahol valóban király helyem volt, sőt, mindenki szeret, a mefürdetett, kibolhátlanított, megetettt kiskutyától kezdve egy családtag kingstown-i barátjáig bezórólag... Igazából én sem tudom, mi a bajom... Lassan három hete dekkolok egy faluban, ahol semmi sem történik, a tengert nézem a távolban a konyha teraszáról, egy-két naponta van két-három órai programom a barátaimmal - és halálra unom magam több ezer kilométerre Budapesttől....
Hát nem volt más választás: felkerekedni és elhagyni St. Vincentet... Könnyek, szomorú tekintetek, sértettség és igen.... megtört szívek....
A kompon Bequai felé még szomorú voltam, de este, a nyitó koncerten, melyet persze hogy St.Vincenti fém-dobos együttes adott, már nevettem és felszabadultan beszélgettem Judit vőlegényével, aki nagyon kedves, csöndes, de mégis vidám és nagyon nyiott fiu... Magyarul akar tanulni!!! Én meg angolul!!! Szóval, rögtön megvitattuk a borfogyasztási szokásokat az ő szigetén és az én szülőföldemen....
Hihetetlen.... de éjjel egy óráig buliztunk Bequia egyik bárjának teraszán! A nyitó program ingyenes volt, az italok nem olcsók, de egyet-egyet meg lehet engedni... Hatalmas tömeg, fehér turisták tömege.... többségük inkább hetvenen felül... Annyira elszoktam a fehér emberek látványától három hét alatt,hogy teljsen rosszul éreztem magam és idegenként..... és hát utolért az a látvány, ami előtt a Dominikai Köztársaságból elmenekültem: öreg, kövér, ráncos fehér nők amint kelletik magukat a fiatalabb kanoknak.... A hideg kiráz a látványától is... Persze itt nem olyan durva, mert ez egy nyaralóhely és mindeki táncol, nevet, lazul, strandol, vitorlázik. De mégis: mikor látom a trampli nőket miniszoknyában riszálni .... mindig arra gondolok, ugye én nem leszek ilyen??? Vajon ezek a nők, illetve idős házaspárok voltak-e itt korábban? Tudnak-e valamit erről az országról? A karibi kultúráról??? Ismerik-e az embek gondjait?? Vagy csak most, már nyugdíjasként jönnek ide learatni azt, ami itt szép, ami élvezetes???? Pesti barátnőim!! Ígérjétek meg, hogy vagy most, még erőtök teljében, fiatalkén, szépként, aktívként végigjárjátok ezt a térséget Kubától Tobagóig, vagy ígérjétek meg, hogy magányos vén izéként nem jöttök ide a seggeteket rázni :-(
Tudom, nagyon élesen fogalmazom...
Meg is kaptam a kiosztásomat a St.Vincenti barátomtól: én mindig mennék valahova, én mindig csinálnék valamit, én soha nem vagyok fáradt, én nem akarok aludni de legalább pihenni napközben, én tele vagyok tervekkel, én naponta váltom a saját terveimet is....
Igen... itt még fel sem kellnek én már tervekben háromszor megkerültem egy rakétával a Földet...
Rossz hangulatban és teljes értetlenségben váltam el Rose Hall-i barátomtól aki zenészként nem hajlandó átjönni komppal Bequiára, ahol a 10. ünnepi zenei fesztivál zajlik helyi és nemzetközi fellépőkkel.... mert rosszul érzi magát az egy órás úton a kompon a hullámok miatt!!!! Gyógyszert persze nem hajlandó beszedni a tengeri betegség ellen...
Nem volt más választásom... Továbbhajóztam, egy szigettel arrébb............................................................................új időszámítás kezdődik.....
Bequiai-i tengerpart
