Elvis "természetesen" elengedett a túrára, ahogyan a lovász /norvég/ Krisztinát és a nála vendégeskedő szintén norvég barátnőjét, Mariannét is. Az angol család reggel hat órakor akart indulni, így hát a tegnapi késői lefekvés és a mai korai kelés után a vezetőnkkel, Franklinnal /aki biztonsági őrként és túravezetőként dolgozik nálunk is/, kilencen vágtunk neki az útnak. Igaz, hogy már reggel hatkor ömlött az eső, de nem gondoltuk, hogy ez így marad egész nap, itt ugyanis felhőszakadás után tíz perccel már süt a nap és nyoma sincs a rossz időnek.
A vulkán, ahogyan a közeli település, Chateaubelair is, francia nevet kapott, emlékeztetve arra a rövid időszakra, mikor francia gyarmatosítók éltek ezen a szigeten /is/.
1719-ben a helyi sárga karibokat legyőző fekete karibokon állt bosszú miatt engedték meg a sárga karibok /akiket felszorítottak a hegyekbe/, hogy a francikák itt egy kis települést hozzanak létre. 1763-ban már a fekete karibok menekültek fel a hegyekbe az angolok és a franciák között kirobbant ún. karibi háború miatt. A bevonuló angoloktól 1779-ben a franciák visszaszerezték a szigetet, mégpedig igen könnyen: mivel az angol helyőrség katonái a kormányzó ültetvényén dolgoztak a partraszálláskor /jé, milyen érdekes, nem?/, ezért egy lövés nélkül foglalták vissza St.Vincentet. A versailles-i egyezmény visszahelyezte jogaikba az angolokat, mire a franciák fellázították a fekete karibokat, akik -szegénykék- 1795-1797 között az ún. második karibi háború, vagy más néven bandaháborút vivták. Felégették a brit telepesek ültetvényeit is,de ez sem segített rajtuk, a bevonuló brit hadsereg ötezer fekete-karibot deportált Brit Hondurasra /ma: Belize/.A sárga karibok visszavonultak St.Vincent északi részére, leszármazottaik ma is ott élnek. Nagy-Britannia 1979-ben /!!!/ adta vissza a sziget önnállóságát - a Brit Nemzetközösség tagjaként.
A rövid francia múlt emléke, hogy St.Vincent vulkánját Soufriere-nek nevezik, s most látom döbbenten, hogy sem a fenti történelmi időszakot tárgyal, egyébként nagyszerű National Geographic könyvben, mely a Karib-térség címet viseli, nem említik a vulkán nevét, sem pedig a helyben kiadott két színes prospektusban egyáltalán nem szerepel a vulkán, s az,hogy vezetővel túrázni lehet ott.. Hihetetlen...
Nekünk viszont saját túravezetőnk van :-)) Ez az előnye annak, ha valaki a világ végén él :-)
A túra a vulkánhoz felfelé három órát tartott, hegynek fel, erőltetett menetben. Már akkor nagyon szenvedtem, bár a nap nem sütött, amely külön szerencse.. Viszont néhány pertől eltekintve hol kisebb, hol nagyobb záport kaptunk a nyakunkba, mely odáig erősödött, hogy a vulkánhoz vezető top-on már viharos szél volt, tomboló eső, olyan hideg, amit még itt soha nem tapasztaltam. A fülemet be kellett fogni,hogy a hegyesszögben zúduló esőtől megvédjem... Olyan furcsán esett az eső, mintha jégdarabok koppantak volna a fejemen... Felérve a csúcsra várt a legnagyobb meglepetés, hiába volt az erőfeszítés, a felhők és a pára miatt húsz méterre sem láttunk el, azaz a szurdokban alattunk levő kráterből sem láttunk semmit... :-((( Nagy csalódás volt... Az orkán erejű szélben lefeküdtünk a földre - közben szakadt az eső- megettük a szendvicseinket, majd úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a táborba... Tíz percet töltöttünk a vulkán mellett, feleslegesen. Egyik szendvicsemet Royalnak adtam, a tábori kiskutyának, aki végig jött velünk az úton :-) Már nem először :-))))
Reszketett az esőben, nagyon félt, de bírta az utat végig :-)
Lefele még sokkal rosszabb volt, bár azt mondják, ez a könnyebb része. Erőltetett menetben, megállás nélkül, majd három órán át gyalogoltunk lefele a továbbra is szakadó esőben. A lezúduló csapadék miatt az ösvényünk sártengerré változott. Én már a tetőn hatalmasat estem, s ettől fogva sántítva jöttem le, néha nagy fájdalmaim voltak. Nem szóltam erről senkinek, mert tudtam, hogy úgy sem tudnak mit csinálni... Ha felmentél, le kell jönni... Itt nincs mentőosztag meg helikopter szép, csinos mentősökkel.. Minden igyekezetem és kapaszkodásom ellenére több, mint egy tucatszor elestem - iszonyatosan csúszott a sár - s így voltak ezzel a többiek is. Szerencsére senkinek nem lett komolyabb baja, bár a hely aljánál úgy néztünk ki mint a sárban fetrengő disznók. Mindenünkből patakzott a víz és vacogtunk. Azért kellett egyébként ennyire sietnünk, mert az angoloknak indult a kompja a Grenadine- szigetekre :-(
Krisztina szerint, aki már másodszor járja meg ezt az utat, kényelmesen szoktak fel és lesétálni és a kráternél 2-3 óra pihenőt szoktak tartani. Még jó, hogy ezt korábban nem tudtam, azt hittem,csak én vagyok ilyen gyenge, esetlen és béna. Hat órás gyaloglás a viharban, szélben esőben, szóval Amundsen nem volt normális- állapítottam meg magamban. Mert szép, szép a dicsőség,de az ő útját hullák kísérték...
A parton a hegyekből jövő folyón is át kellett kelnünk - ruhástól, cipőstől, de ez már nem számított semmit sem - amely annyi vizet hozott magával, hogy majdnem elsodort minket... Sőt, az angol feleséget el is sodorta, de szerencsére Franklin elkapta őt még a tenger előtt... Én a hónom alá csaptam Royalt, a kiskutyát, mert úgy gondoltam, nem fog tudni átúszni a fortyogó áradatban. A többiek láncot alkottak és megfogták a kezem, hogy ne sodorjon el minket is a víz,de Franklin berágott rám odacsörtetett és kiragadta Royalt a kezemből és bedobta a vízbe. Na, ezen meg én rágtam be és ott helyben összevesztem Franklinnal.. Ő persze kiabált velem, hogy a kutya tud úszni és már nem először csinálja ezt, és higgyem el neki, hogy ez így van jól - de én mégis nagyon dühös voltam rá, s mint később kiderült, a lányok is velem értettek egyet. Nos, azóta nem beszélünk Franklinnal, csak a kötelező köszönésre futja :-(
Mikor végre levergődtünk a partra, Richmondig, annyira elegem volt mindenből, hogy nem mentem vissza az akadémiáig, hanem ruhástól, cipőstől bementem a tengerbe - ekkor már -ma először- sütött a nap. Utána ugyanúgy, ruhástól,cipőstől lefeküdtem a homokba és aludtam. Közben Krisztina és Marianne is átöltözött és lejött a partra, így már hármasban aludtunk. Ők bikiniben, én bakancsban, ruhában. Szerencsére a helybéliek semmin sem csodálkoznak és a helyi folklór része, hogy ruhában fürdünk :-)
Most itt ülök a szobámba, borogatom a térdem, nem tudok menni, szóval ma sem ebéd,sem vacsora :-( Képeket nem tudtam csinálni, de Marianne igen, átküldi nekem net-en, szóval, holnap láthatjátok a dokumentációt is :-)
A magyar Krisztina nagyon el szeretett volna jönni velünk, őt ugyanis a vulkánok meg a csillagok érdeklik, de mivel ő az Equador-team tagja, Elvis nem engedte el. Krisztina ettől tegnap este teljesen kiborult, majdnem sírt is - de azt hiszem, nagy szerencséje volt, hogy nem volt velünk!
Most elmegyek aludni.
Nem, még előtte bemásolok ide egy képet a Soufriere vulkánról, mely 1234 méter magasan van - s amelyet sajnos, nem láttam :-( Viszont álltam a felette látható perem szélén :-)))
Forrás: google képek
