40 nap

Harminc napja élek Richmondban, a kelet-karibi szigetvilág egyik kis szigetén, St. Vincenten, s 40 napja indultam el Budapestről, Európából.
Ez a negyven nap egy hosszú út kezdete számomra, hiszen azért jöttem el otthonról, hogy kiszakadjak abból az életből, amit 55 éve át éltem Magyarországon. Induláskor egy-másfél évre terveztem az utat, most úgy érzem, legszívesebben sosem mennék haza...
Egy barátom kérdezte e-mailban, hogyan értékelem, átértékeltem-e már az otthoni életem? Nem, még nem foglalkozom azzal, ami otthon van - egy kivételével: a három fiam nagyon hiányzik. Ha rájuk gondolok, sokszor elsírom magam, és ha rájuk gondolok, sokszor tudom, mi volt az értelme az eddigi életemnek, otthon. Egyedül ők.
Negyven nappal ezelőtt elhagytam Európát, azt a kultúrát, amelyben felnőttem, s amit olyan nagyra tartok most is. Megérkeztem az észak- amerikai kontinensre, ahol még sosem jártam, s ott is egyenesen New York City Manhattan negyedébe, ahol a jólét, a jó élet szinte a bőrömön érezhető volt. Több millió ember, lazák,nyitottak, elégedettek - sokkal inkább, mint azt Európában tapasztaltam. Voltam sok gazdag európai országban, de a jólétnek egy más értelmét éreztem át a New Yorkban. Azt a jólétet, amelyet a szabadság és nem a pénz ad meg az embereknek. A demokrácia európai találmány - de ez a szó valódi értelmében New Yorkban érezhető át. Nagyszerű hely, egy olyan város ezen a bolygón,ahol szívesen élnék.
30 napja érkeztem a Karib-szigetvilágba, amely Kolombusz óta a földi Paradicsom szinonímája - s ami a természeti környezetet illeti, igaz is. De a karib térség második legszegényebb országában vagyok, egy olyan helyen, amely nem volt jelentős ahhoz, hogy a gyarmatosítók különösebben foglalkoztak volna vele- s ennek megvan az előnye,hiszen kisebb atrocitásoktól eltekintve az itteni emberek viszonylag békésen élték az életüket, a kultúrájukat megőrizték több száz éven át , bár a nyelvüket elvesztették és a keresztény egyházak jelentős befolyást szereztek itt is a lakosok lelke fölött...
Szegénység, munkanélküliség, rossz egészségügy, túlzsúfolt, egészségtelen települések -  kedves, segítőkész, önzetlen emberek.
New York nagyon barátságos, mert olyan magas a jólét,hogy megengedhetik magunknak ezt a luxust. St. Vincent nagyon barátságos, mert olyan szegények, hogy megengedhetik maguknak ezt a luxust.
Könnyen beilleszkedtem mindkét társadalomba, s jól érzem magam mindettőben. A hazámban, a magyar viszonyok között már nem érzem jól magam - bár azt ismerem a legjobban. Több okom is volt, amiért eljöttem, de a legfontosabb az volt, hogy úgy éreztem, megfulladok otthon. Olyan társadalom van ma Magyarországon, amely beteggé teszi a testet és a lelket. Bár, ha belegondolok, mióta élek, néhány évtől eltekintve mindig vacak volt otthon - mert bár minden adottságunk megvan a jó élethez, mindig tönkreteszik valalkik, valamiért. El, el onnan!
Mi hiányzik otthonról, van-e honvágyam, kérdezitek sokan. Nincs honvágyam - bár talán ez érthető 40 nap után. Annnyi minden megváltozott körülöttem, annyi élmény ér minden nap, hogy most nem fér bele Magyarország. De mindennap olvasom a híreket,mindennap van kapcsolatom az otthoniakkal és  nagy biztonságot ad a családom szeretete. Leginkább fiaim, a nővérem, a férjem, a  barátok és azok az ismerősök, akikkel a közelmúltban jöttem össze s elkísért ide a szeretetük olyan alapot ad, amelyre könnyen felépíthetek egy életet egy más kultúrában.
Most nagyon erős bennem az új élet iránti vágy. Készülök több országba: a Grenadine-szigetek, St. Lucia, Trinidad és Tobago, Barbados, Venezuela, Kuba - ezekre gondolok, de itt, St. Vincenten, a Ricmond Vale Akadémián megismerkedve sok más fiatallal, az ő mentalitásukkal, nagyon vonzó lett számomra Dél-Amerika többi országa, elsősorban Brazília és Japán is.
Most még itt akarok élni, egy évig, biztosan. Hogy aztán hova, kivel, merre visz az utam - majd kiderül. De egy biztos, ez az út csak a fiaimmal, Dáviddal, Árpival és Ricsivel egy irányba vezethet s arrafelé, amely nekik  jó.